Hónap: 2008 január 3 / 4 oldal

HírExtra:
2007. 12. 17. 10.08<!–
Szerző: –> 

…Aki megszerezte az első emutojásokat a 90-es évek elején, és nekikezdett a tenyésztésnek, a mai napig nem bánta meg, noha a nagyüzemi feldolgozás csak rövidesen kezdődik – avat be az emutartás részleteibe egy somogyi farmtulajdonos, a nagybajomi Kujáni György…(Forrás:MTI)http://www.hirextra.hu/hirek/article.php?menu_id=2&article_id=38823 

Írta: Lőrincz Sándor
Somogyi Honismeret:
2007/1

   Emlékké nemesült minden szava, minden vele való találkozás. Képeivel mégis közöttünk maradt. Leheletfinom akvarelljeivel üzen azoknak, akik ismerték, szerették, s akik talán még ma sem tudják elhinni: öt éve halott Tibol László festőművész, a nagybajomi iskola igazgatója.
  Közepes termetű ember volt, de sokan felnéztek rá. Iskolateremtő és –vezető munkája mellett tiszteletet parancsolt humánuma, művészete, hiszen festményeivel, az asszonyszelídségű somogyi dombokkal és Erdély tündértájaival, fenyveseivel, fiatornyos templomaival a vágyott harmóniát, a lélek békéjét és csendjét sugározta. Derűt és fényt, amely most nagyon hiányzik a mindennapokból. Barázdált arcú portréival eleinek, a szántó-vető parasztembereknek állított emléket; azt hangsúlyozva: minél mélyebbre nyúlnak a gyökereink, annál biztonságosabban állunk e földön.
  Tibol László ilyen talajra építette életét, munkáját, családját. Párjával, gyermekeivel nem mozdult el Somogy egyik legfiatalabb városából, Nagybajomból, ahol Gyergyai Albert, a neves író, irodalomtörténész született, s ahol Csokonai, a víg poéta is vendégeskedett egykoron. Tanítványok nemzedékeit nevelte – jó szóval oktatva, játszani is engedve őket -, hiszen az igazi értékek megbecsülésére, a képzőművészet szeretetére próbálta irányítani a figyelmet. Nem volt könnyű dolga; a XX-XXI. századi „trend” nem különösebben értékpárti.
  Rejtőzködő művészként alkotott; egyfajta tartózkodó visszafogottság jellemezte, mert tudta, hogy a nagy dolgok csendben születnek. Nem tolakodott, nem kilincselt, ezért aztán viszonylag későn, csak a 90-es években fedezte fel a kortárs képzőművészet. Igaz barátságok után vágyott, melyeket meg is talált. Döntéseit, kapcsolatait, lépéseit a feltétel nélküli szeretet motiválta. Ezért lehetett ő is szeretnivaló.
  Idehaza festett csak a tájban, a határon túl vázlatfüzettel járt. A Gyimes képi világát is így rögzítette, s tenyérnyi, kéttenyérnyi tanulmányokat készített mindenütt. Hazahozta az élményt és a vázlatok alapján csupa fény tetőtéri műtermében álmodta papírra a látványt. Azt vallotta, a somogyi vidék egy kicsit más, mint az erdélyi, de mindig rajongással szemlélte-festette a honi tájat. E látvány örömét próbálta átadni a tanítványainak.
  Igazgatóként jelentős szerepet vállalt Nagybajom közéletében; tagja volt az önkormányzat képviselőtestületének, ápolta az erdélyi testvér-települési kapcsolatokat, s művésztáborokat szervezett. Betegsége miatt azonban idő előtt vissza kellett vonulnia a katedrától. Nagybajom díszpolgára élete végének közeledtével megkapta a Somogy Polgáraiért kitüntetést és a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet is.
  Özvegye, Ildikó tavaly egy szép, a gazdag életművet sokoldalúan illusztráló, reprezentatív albumot jelentetett meg férje emlékére. A kaposvári Megyei és Városi Könyvtárban emelkedett hangulatú emlékest keretében mutatták be a vaskos kötetet. Annyian szerettünk volna tanúi lenni az emlékezésnek, hogy a közönség egy része kiszorult a teremből. Pályatársak, barátok, tanítványok emlékeztek a néhai iskolaigazgatóra – köztük dr. Egyed Miklós, a kaposvári Kaposi Mór Oktató Kórház főorvosa, aki Tibol László tanítványa és orvosa volt, s akinek kétszer sikerült visszahoznia az életbe. Szívbemarkolóan beszélt arról, hogy egykori tanárából hiányzott minden agresszivitás. Tanárként és betegként is. Az érző, segítő, tehetséges művész betegsége idején is jajszó nélkül, türelemmel viselte mindazt, ami várt rá. Ember volt ebben az embertelen állapotában is…
  Mint mondta: sokat tanult tőle. Diákként és orvosként is. Leginkább azt, hogy miként gondolkodjon az EMBERRŐL.
  Tibol Lászlótól tudom, akinek végigkövettem művészi pályáját – az asszonyszelídségű somogyi dombok jelzős szerkezetet is tőle hallottam először, és azóta gyakran és szívesen használom -, hogy az évente előadott Passióban Jézust énekelte húsvétonként a nagybajomi templomban. Hitt abban, hogy Jézus Krisztus megváltotta e világot, de tisztában volt azzal is, hogy aki hisz a keresztben, annak magára is kell vennie a keresztet…
  Emlékét őrizve együtt vallom: sok kereszthordozóra és hiteles tanúságtevőre van szüksége a világnak.