Nagybajomi hírek oldala

Címke: beszéd

Március 15. 2010

NAGYBAJOMfigyelő:
2010. március 15. Frissítve: 2010.03.17. 11:17

Talpra magyar, hí a haza!

E sornak
Ezernyolcszáznegyvennyolc óta
Mindig volt,
Míg magyar él a Földön,
Ha tetszik, ha nem,
Mindig kell, hogy legyen
Politikai mondanivalója!
pZ

Az idei évben is méltó keretek között rendezték meg Nagybajomban március tizenötödikét. Pénteken az iskola diákjai, ma pedig a város ünnepelt, előbb a református templomban, majd innen és a Fő térről vonult a  fáklyás tömeg a Pálóczi Horváth Ádám Művelődési Házba.
A Himnusz közös éneklése után az ünneplők megnézték a hetedik osztályosok ünnepi műsorát.
Ami valóban ünnepi volt. Tökéletes összeállítást, a jól válogatott zene és vetített képi anyag, a szereplők jó versmondása és mozgása tette felejthetetlenné.
A műsor Deák Varga József ünnepi beszédével folytatódott.
Czeferner Józsefné polgármesterasszony zárszavai és a szózat éneklése után a résztvevők képviselői megkoszorúzták a művelődési ház parkjában levő emlékhelyet.
pZ

Deák Varga József ünnepi beszéde:
http://nagybajomfigyelo.freeblog.hu/files/Dokumentumok/márc15_2010.doc

Gergelics Sándor ünnepi beszéde
Elhangzott 2010. március 12-én a Nagybajomi Csokonai Vitéz Mihály Általános Iskola és az EGYMI diákjai előtt a Pálóczi Horváth Ádám Művelődési Ház nagytermében. A műsort a hetedik osztályosok adták.
Az ünnep beszédet Gergelics Sándor tanár úr mondta.

Minden nemzeti ünnepünk olyan, mint egy megelevenedett történelemóra. Történelemóra, melyen már az első osztályosok is részt vehetnek, de nyolcadikosok is jelen vannak. Az ünnepnapokon hazánk történelmének legnagyobb pillanataira emlékezünk. Azokra a pillanatokra, amikor nagyon jó volt magyarnak lenni. Ilyen pillanat volt 1848. március 15-e is, a magyar nemzeti forradalom napja, amit ma ünneplünk.

A felső tagozatosok már tudják, de a kicsik kedvéért érdemes elmondani, miről is tanulunk történelemórákon. Az egész világ, de elsősorban hazánk, Magyarország és az itt élő nép, nemzet történelméről. Arról, hogy mi minden történt velünk az elmúlt ezer, kétezer évben. Mikor volt háború, és mikor volt béke, kik voltak az uralkodók, kik irányították az országot a különböző korokban. És aki sokat járt már történelemórákra – például a hetedikesek meg a nyolcadikosok – , azok már biztosan azt is észrevették: az igazi nagy változások gyakran forradalmakkal kezdődnek.

Forradalom – sokat mondó szó ez. Mintha látnánk mögötte a forró zubogó vizet, és felmerül a sokadalom, a nyüzsgő tömeg képe is. Forradalomnak azt nevezzük, amikor sok-sok ember úgy érzi, hogy a fennálló rend, az uralkodó, vagy a törvények nem jók, valami másra van szükség. Olyan rendszert szeretnének, amelyben nagyobb a szabadság, ahol mindenkinek hasonlóak a jogai, és igazságosság uralkodik. És ha sokakban megszületik a vágy valami jobbra, akkor ez a sok ember összefog, és akár fegyverrel is kiköveteli az igazságát.

1848. március 15-én nem volt szükség fegyverekre. Már attól megrettent a királyi udvar, hogy nagy tömeg özönlötte el Pest-Buda utcáit, és együtt követelték ugyanazt: a magyar nemzet és a nemzetet alkotó emberek szabadságát. És mert két nappal korábban Bécsben is forradalom volt, de ott fegyverek is dörögtek, volt okuk ijedelemre a hatalom birtokosainak. Engedélyezték, hogy önálló magyar kormány – akkor úgy nevezték minisztérium – alakuljon, egy derék magyar ember Batthyány Lajos vezetéséve.

Tehát azokon a márciusi napokon felgyorsult a történelem kereke: minden esemény, ami akkor történt, ma tananyag. Történelmi idők – mondjuk az ilyen időszakra. Azt hinnénk, hogy egészen különleges emberek vitték végbe a nagy történelmi cselekedeteket. És csakugyan, voltak közöttük kiemelkedő személyiségek. A költőóriás Petőfi Sándor. Vagy a regényíró Jókai Mór. Kossuth Lajos, Széchenyi István és Damjanich tábornok. De higgyétek el ők voltak kevesebben! Sokan, nagyon sokan voltak az olyan hétköznapi, egyszerű emberek, mint mi vagyunk.

Egyszóval a forradalmakhoz nem kellenek feltétlenül rendkívüli emberek. Néhány persze nem árt, hogy legyen kire hallgatni, legyen, aki elöl megy, aki kiemelkedik a tömegből. A legtöbb forradalmár azonban kisember. Aki beleolvas a forradalmárok leveleibe, naplóiba, meglátja majd, hogy nem hősök és szentek, hanem halandó emberek voltak a nagy események résztvevői. Olyan emberek, akik napi gondjaikkal küszködtek, de kötelességüknek tartották a haza szolgálatát. Így kerülnek igazán közel hozzánk, így kerül hozzánk ez az ünnep.

Kisebb – nagyobb feladata minden nemzedéknek van. A negyvennyolcasoknak igen nagy küldetésük volt. Talán, ha kegyes lesz hozzánk a sors, nekünk nem jutnak ennyire nehéz dolgok.
De biztosak lehettek abban, hogy eljön az idő, amikor nektek is határozottan meg kell védenetek valamit, amiben hisztek. Amikor ki kell állnotok a magatok, a családotok vagy mások, akár idegenek igaza mellett. Ne késlekedjetek akkor!
Jussanak eszetekbe ezek a hétköznapi forradalmárok, és legyetek ti is erősek, egyenesek, bátrak!

Legyetek méltóak szüleitekhez, nagyszüleitekhez, őseitekhez. Mi magyarok ezt a bátorságot örököltük – ezt adjuk tovább gyerekeinknek.
Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

Március 15

Nagybajom:
2009-03-14.

Irataim között már régóta kerestem azt a beszédet, melyet 1989. március 15-én mondtam el a nagybajomi községi  ünnepségen. Most végre megtaláltam.
Sokan beszélnek az ellenzék szerepéről a rendszerváltás kapcsán. Nem emlékszem rá, hogy Nagy Imre újratemetése előtt eljutott volna a széles néptömegekhez az ellenzék hangja. Vidéken nem igen voltak szervezett ellenzéki csoportok, vagy nem tudtam róluk. Még talán a párttagok hallhattak róluk legtöbbet különböző célból. A mindennapi ember számára az MSZMP-n belüli változások voltak láthatóak. Itt elsősorban Pozsgai Imrére gondolok.
Így talán a mostani olvasó számára is jobban érthetőek lesznek azok a gondolatok, melyekről beszéltem.
Úgy gondolom,  hogy a húsz esztendővel ezelőtt elmondottaknak még ma is van aktualitásuk.
 

Ha van kedvük- az ünnep kapcsán – kérem, olvassák húsz évvel ezelőtti gondolataimat:
http://nagybajomfigyelo.freeblog.hu/archives/1989/03/15/Marcius_15_unnepi_beszed/

Kiss Zoltán (pZ)

MDF taggyűlés Nagybajom, 1990.

Nagybajom:
2009-01-28.  A bejegyzés időpontja  

MDF taggyűlés Nagybajom, 1990.
Elhangzott valamikor az országos és a helyhatósági választások között. (A pontos időpont nem ismert)Jelen vannak a nagybajomi MDF tagjai, valamint meghívottakként a még hatalmon lévő tanácstagok, valamint a község gazdasági egységeinek vezetői.
A beszédet elmondta Kiss Zoltán a helyi MDF vezetőségi tagja.

Tisztelt meghívottak, tagtársak!
Szeretettel köszöntöm Önöket, e rendhagyó taggyűlésünkön.

Két héttel ezelőtt, amikor taggyűlésünket bezártuk, szó sem volt arról, hogy erre meghívjuk a tanácstagokat, községünk gazdasági egységeinek vezetőit.
A vezetőségi megbeszélésünkön jutottunk erre az elhatározásra. Bizonyos információk jutottak el hozzánk, amelyek lényege az volt, hogy az MDF helyi csoportja, – már mint mi – olyan listát állított össze, ahol felsorolja, hogy kik azok a vezetők, akiket el kíván távolítani a vezetésből. Meg kívánom nyugtatni Önöket, hogy nincs ilyen lista. 

Amikor közülünk tizennégyen a két választás között megalakítottuk az MDF helyi csoportját, az az elv vezérelt, hogy a demokráciát nem felülről, hanem helyben kell megvalósítani.

Azt tapasztaltuk, hogy főleg a választásokat megelőző időszakban falunkban eluralkodott az a nézet, hogy ne politizáljunk. Ez addig fajult, hogy akkor is ferde szemmel néztek az emberre, amikor teljesen pártatlanul szerette volna tájékoztatni az ember a választópolgárokat az egyes jelöltek programjáról a teljes esélyegyenlőség jegyében.
Meggyőződésem, hogy ez is politika, amely azt sugallja, hogy felesleges politizálni, hiszen nélkülünk, a mi beleegyezésünk nélkül fognak ezután is dönteni.Tudjuk, hogy országos jelentőségű dolgokban nem a mi állásfoglalásunkat várják, de véleményünk, ha ez a többi alapszervezet véleményével megegyezik, befolyásolja még ezeket a döntéseket is.
És az, hogy hogyan alakul községünk sorsa, az elsősorban rajtunk múlik.

Ehhez szeretnénk megnyerni mindazokat, akiket érdekel a község sorsa, akik hajlandók elmondani véleményüket, meghallgatni másokét, és ezek figyelembevételével felelősségteljesen dönteni azokban a kérdésekben, amelyek a község sorsát befolyásolják.
Persze a döntés nem fej, vagy írás kérdése. A döntést elő kell készíteni. Vannak szakemberek, akik fel kell, hogy tárják a döntések irányait, elemezzék ezek hatásait. Ezek ismeretében kell dönteni. 

Nem készült el még a választási törvény, de biztosak vagyunk abban, hogy a képviselőtestület hatásköre, döntési és ellenőrzési joga nőni fog. Abban is, hogy a község önállósága nagyobb lesz. Különböző társulások alakulnak, a községnek gazdálkodnia kell, ha azt akarja, hogy fejlődjön, vagy egyáltalán megálljon a saját lábán.
Ehhez meg kell találni a megfelelő embereket.
Biztos, hogy Önök között is vannak ilyenek.

Az MDF helyi szervezete szeretne felkészülni erre, ezért valóban számba veszi mindazokat az embereket, akikre számíthat. Számba veszi, listát készít és majd felkeresi. Felkéri, hogy vállaljanak részt a község irányításából.
Az MDF azonban nem MSZMP. Nem garantálja, hogy akit ajánl, az be is kerül a vezetésbe, mert azt nem egy pártnak kell eldöntenie, hanem például a képviselőtestület esetén a választópolgároknak.
Biztos vagyok benne, hogy a többi párt is állít jelölteket.
Azzal, hogyha valakit felkérünk a tisztségvállalásra, úgy érzem megtiszteljük. Megtiszteltetésnek vesszük, ha a megbízatást vállalja.
Az viszont, hogy ki kerül erre a listára, az kimondottan az MDF belső ügye.
Ez a lista valóban készül. Engedtessék meg, ahhoz, hogy valaki felkerüljön erre a listára, őszintén elmondjunk róla mindent, ami a tisztségvállalással összefügg. 

Nem elég azonban a tisztségviselők kiválasztása. El kell készíteni az MDF helyi programját, amit az alapszervezet megvitat, elfogad, és megvalósításra javasol.
A program összeállításához három bizottságot alakítottunk.
Gazdasági, gazdálkodási ügyekkel foglalkozó bizottság. (Vezetője: Balogh József)
Művelődési ügyekkel foglalkozó bizottság. (Vezetője: Gelse Imréné)
Szociális és egészségügyi bizottság. (Vezetője: Nemesné Leiti Magdolna)
A bizottságok munkájába az MDF-felszimpatizáló szakembereket szeretnénk bevonni. 

Nem véletlen, hogy 1945 előtt voltak a községi képviselőtestületben un. virilis képviselőtestületi tagok, akik vagyonuk alapján kerültek e testületbe. Egy falu életében meghatározó erő a gazdasági hatalom. Ez így lesz a jövőben is, ezért fontosnak tartjuk az együttműködést a gazdasági egységekkel. Addig amíg a tulajdonviszonyok nem rendeződnek, a TSZ tulajdonát egyértelműen a közösség tulajdonának tekintjük. Más tulajdonformákon belül is köztulajdon, közösségi tulajdon …
Itt a kézirat megszakad. Az egész bekezdés betoldás, melynek utolsó mondatai fecnire kerültek, ami elkallódott.
Az utolsó bekezdés megmaradt, amely így szól:

Amikor Önöket összehívtuk, azt a képviselőtestületet hívtuk meg, akiket a nép megválasztott (most idézőjelbe tenném). Tudjuk, hogy ebben a testületben nagyon sok olyan ember van, akiknél jobbakat e tisztségre mi sem tudnánk javasolni. Tisztában vagyunk azzal, hogy azoknak, akik a faluért tenni akarnak egy része Önök közöt van.
Kérjük, hogy az új választásokig teljes felelőséggel vállalják választóik érdekeinek képviseletét!Kérjük, véleményüket, akár tanácsülésen, akár a VB-n bátran mondják el, és a szakemberek véleményét meghallgatva felelősséggel döntsenek!  

Március 15. ünnepi beszéd

Nagybajom:
2009-03-07. (rögzítve) 

Elhangzott 1989. március 15-én Nagybajomban az I. világháborús szobor előtt.
Valamikor az év februárjában felkértek arra, hogy mint a Hazafias Népfont helyi elnökhelyettese mondjam el az ünnepi beszédet. Hogy mért éppen rám esett a választás csak azzal tudom magyarázni, hogy a vezetők közül mindenki tehernek tekintette az ünnepi beszéd elmondását. Jellemző a „hivatalos érdeklődésre”, hogy az ünnepségen nem vett részt a nagyközségi MSZMP pártbizottságának titkára sem. A beszéd szövegét nem kellett senkivel egyeztetnem. Sokan megkérdezték, hogy nem féltem-e a beszéd következményeitől. Akkor azt mondtam, hogy nem. Igazán azonban Nagy Imre újratemetése után nyugodtam meg.
A beszédet a munkaügyi döntőbizottsági elnökök számára szervezett továbbképzésen írtam az előadások inspiráló csöndjében. A beszéd tervezete – figyelembe véve az akkori állapotokat – még szerintem is keményre sikerült. Feleségem véleményét meghallgatva finomítottam rajta.
A beszéd elhangzása után sokan gratuláltak. Csak egy kollegám vélekedett úgy, hogy március 15-e nem a politikai megnyilvánulások ünnepe.
Ez a beszéd vezetett a későbbiek során rövid politikai pályafutásomhoz.
Kiss Zoltán (pZ)

Adalék

Tisztelt ünneplő közönség!

Majdnem négy emberöltő távolságából végre méltóan és felszabadultan emlékezhetünk március idusára. Történelmünkben (1945 után – utólagos javítás-) először lett hivatalosan is piros betűs nemzeti ünnep.
Mit is mond nekünk 1848? Milyen tanulságokat vonhatunk le 48-ból és azt követő időszak eseményeiből?
 

1848 egy folyamat eredménye. Megelőzte a török, majd a Habsburgok elleni függetlenségi háború, a Bocskai, Tököly, Rákócziféle szabadságharc. Követte a kiegyezés, majd 1918. Magyarországon, 1848-49-ben a függetlenségi háború összekapcsolódott a polgári demokratikus forradalommal. 

A magyarság legjobbjai már 1825-től úgy érezték, hogy megfojtja az országot az Ausztriától való függőség. Mutatják ezt a reformországgyűlések, Széchenyi, Kossuth és társaik a magyar ipart, kereskedelmet, közlekedést, kulturális-, tudományos életet, és a társadalom demokratizálását célzó tevékenységei. Tehát, már a 48-at megelőző időszakra jellemző volt a szellemi, politikai pezsgés, melyre a koronát március 15-e tette fel.
Megvoltak azok az ismert személyiségek is, akik véleménye meghatározta a változások irányát. A végrehajtó azonban az ifjúság volt Vasvári, Petőfi, Jókai vezetésével, akiknek a politikai életben eddig nem sok szerep jutott. Ők, az egyetemi ifjúság, a hozzájuk csatlakozó iparos ifjakkal fogalmazzák meg a követeléseiket, melyek a reformkori elképzeléseken jelentősen túlmutattak.
 

Március 15-ének megvolt a maga külpolitikai előzménye is. A párizsi, olaszországi, bécsi megmozdulások nélkül 15-e eredménye nem lett volna olyan, amilyen lett. Elszigetelt eseményként már csírájában vérbe fojtják. A forradalmi fellendülés visszaszorulásával sorsa így is megpecsételődött. 

Már akkor is tudomásul kellett venni azt, hogy egy kis nemzet az őt körülvevő reakcióval nem tud megbirkózni. Nagyobb eredményt tudott volna elérni, ha sikerül a Duna menti népek támogatását megszerezni.

Sajnos a magyar népet legtöbbször sikerült szembeállítani a nemzetiségekkel, a környező államokkal. Róbert Károly királyunk óta szinte folyamatosan érvényesült az oszd meg uralkodj elve az ország vezetése részéről. 

Európa közepén tudomásul kell vennünk, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a térség politikai és gazdasági erőviszonyait.
A remények mindig remények maradnak és minden erőfeszítés ellenére sem válnak valósággá, míg a megfelelő feltételek nem teljesülnek.
 

1848 sorsforduló volt a magyarság életében, bukása ellenére meghatározója lett az ország történelmének. Tanulságai messze túlmutatnak korán. Egyik tanulsága volt, hogy figyelembe kell vennünk a térség nagyhatalmainak erőviszonyait, törekvéseit.

Alkalmazkodni azonban sokféleképpen lehet. Az, hogy 1945 után nálunk is a sztálinista államvezetési modell alakult ki, az szinte természetes.
De az, hogy a sztálinista modell kopírozása lett, az elsősorban a szűkebb vezetés, Rákosiék egyéniségéből, felfogásából adódik.
Sztálin halála után, majd 1956-ban megcsillant a remény, hogy sikerül megszabadulni az önkénytől.

Az 56-os eseményekről egyre többet beszélnek.
Emlékszem az 56 előtti évekre, amikor a faluban lesöpörték a padlást, az utolsó disznót is elhajtották az ólból, amikor haza kellet jönni az aratásból, hogy sorba álljunk a kenyérért. Nem csoda, hogy a parasztság is változásokat akart.
Az sem véletlen, hogy vesszen Rákosit, menjen Gerőt kiabált, és nem éltette a pártot, hiszen minden nyomorúságának megtestesítőjét benne látta. Az sem véletlen, hogy az orosz csapatok kivonulását követelte, mivel érezte, hogy a “nagy testvér” jelenléte nélkül másképpen alakultak volna a viszonyok.
Amit én 56-ban gyerekként falumban láttam az nem volt ellenforradalom. Így tudom elképzelni a pesti március 15-ét, az őszirózsás forradalmat.
Közel volt még 1945. Természetes, hogy fenn állt a régi rendszer visszaállításának lehetősége, de a tömegek tiszta fejjel ekkor sem ezt akarták. Nem értek egyet, higgadt fejjel nem érthetünk egyet az önmagát felheccelő tömeg barbár, elvakult rombolásával, a kegyelet megsértésével, hősi halottak emlékművének meggyalázásával. A jogos követeléseket mindezek sárossá teszik. 

Az elvakultság, a gyűlölet soha nem vezet jóra. 1849-ben Erdélyben történt kölcsönös véres leszámolásoknak – románok és magyarok között – a mai napig megvannak a szomorú következményei. Megalkuvás nélkül békében kell élnünk önmagunkkal, de szomszédainkkal is. 

1956 után egy egészen más vezetési stílus valósult meg, sokkal jobb szabadabb élet kezdődött. Aki egy kicsit is reálisan gondolkodott tudta, hogy történelme során a magyar nép tömegei soha nem éltek jobban, mint akkor. A sztálinista centralista politika államgépezetével együtt megmaradt, de jelentősen megváltozott a vezetési stílus, a demokratizmus csíráit megvalósító, de a párt vezetőszerepét abszolutizáló politikájával.
Addig, míg egy céljait tekintve a nép tömegeinek jólétét szem előtt tartó, az emberi szabadságjogokat figyelembevevő, a közösség érdekeit szolgáló eszme érvényesül, addig nincs baj. Még akkor sem, ha az irányítás centrális. Csakhogy olyan vezető, aki a mindenkori társadalmi, gazdasági és egyéb érdekeket szem előtt tudja tartani és kiegyensúlyozottan a cél érdekében reál, és a tömegek számára igazságos politikát tud folytatni, kévés van.
Főleg akkor, ha egy monopolhelyzetben lévő párt és annak apparátusa véleményére támaszkodik és vele együtt gyakorolja a hatalmat.
Egy középpontos vezetés mellett, amely tartózkodik apparátusa számonkérésétől, még akkor is , ha tudja, hogy hibát hibára halmoz, mert attól fél, hogy önmaga is számon kérhető lesz, kialakul, kialakult egy összefonódás, ahol mindenki mindenkit segít az eszme nevében, de egyéni, vagy kisebb csoportok érdekében.
Kévés olyan ember van az országban, akinek szocialista összeköttetései ne lennének, és sokan élnek is vele. Pedig ez semmi más csak az a sokat szidott és elítélt protekció, melyet csak egy lépés választ el a korrupciótól.
Összeköttetéssel mindent el lehet érni. Pozíciót, veszteséges termeléshez pénzt.
Csoda, hogy tönkrement az ország?
Lebukni csak ritkán lehet, hiszen csak a pártbizottság egyik befolyásos alkalmazottjának kellett egy jó szót szólnia a megfelelő helyen. Vagy még szólni sem. Tudta úgy is mindenki mit szabad szólnia és mit kell tennie.
Csoda, hogy ilyenek az erkölcsök?
Tévedés ne essék, nem mindenki tartozik és tartozott a mundért védők közé. Talán elenyésző ezek száma, de tetteiket bármilyen csendben, vagy hangosan csinálták, közszájon forogtak, példaértékűek voltak. Nagyon sok a becsületes emberek száma, a becsületes tisztességes párttagoké, akiknek nagyon sokat köszönhet az ország. Talán az volt a baj, hogy nem voltak elég hangosak, határozottak. A struktúra behatárolta tevékenységüket. Legfeljebb jól megmondogattak, de legtöbbször eredmény nélkül. Így legtöbbjük beletörődött a változtathatatlanba. Fölöslegessé vált az ellenkezés, hiszen minden maradt a régiben. Hisz a vezető megvédte vezetőtársát, a beosztott beosztottját.

A gazdasági problémák ráirányították a figyelmet a politikára is. Egyre többen a bőrükön érzik a politika tarthatatlanságát. Az elégedetlen száj pedig hangosabb és egyre többen lesznek elégedetlenek a mai gazdasági körülmények között. 

A párt vezetése felismerte, hogy változtatni kell a politikán. A változások törvényesítője az országgyűlés. Ahogy a reformkori országgyűlések bekerültek a magyar történelembe, úgy ajövő valószínű megemlékezik az 1988-89-es országgyűlésekről is, mint ahol többek között kidolgozták a demokrácia működésének feltételrendszerét. 

Kiderült, hogy szocializmust építünk népi demokráciában a demokrácia  feltételeinek biztosítása nélkül.
Mi is a népi demokrácia?
Az értelmező szótár szerint: a proletárdiktatúrának az a formája, melyben a kommunista párt vezetésével a nép legszélesebb körei gyakorolják a hatalmat.
Igen Petőfi is ezt akarta: demokráciát, hogy a nép legszélesebb körei gyakorolják a hatalmat.

Mióta a szocializmust építjük, az utóbbi két évben többet tettünk a demokrácia feltételeinek megteremtéséért, mint az elmúlt negyven évben. Nem elegendő azonban a feltételeket biztosítani, a demokráciával élni kell. Ez épp úgy jelenti a tenni akarást, a vélemények egyeztetését, a jogos követelések érvényesítését, mint az érdekegyeztetést, a közös célért a közös munkálkodást. 

Ahogy 1848-ban a Kossuth által vezetett reformerek, a Petőfi köré tömörült márciusi ifjak és az arisztokrata Batthyány által szervezett kormány együtt tudott munkálkodni a magyar függetlenségért. 

1849-ben a függetlenségi harc elbukott, a polgári demokratikus vívmányok megvalósulásának egy része is csak jóval később realizálódott, mert nem voltak meg a nemzetközi feltételei. 

Egy diktatúra nélküli demokratikus államforma létrejöttének, a világhoz való felzárkózásnak még soha nem voltak meg ennyire a nemzetközi feltételei, mint most. Garancia erre a Szovjetunióban bekövetkező változások, valamint szinte az egész világ jó szándékú figyelme. 

Talpra magyar, hí a haza!

Ünnepi beszéd – 2007

Nagybajom
2007-10-23
 

Kedves Nagybajomi Ünneplő Közösség!

 

Az időjárás nem kedvez ma nekünk, ezen a borongós őszi napon! Az eső bekényszerít bennünket, pedig a szabadban lenne igazi az ünneplés! Ha kint lehetnénk, talán elmondhatnám, hogy többen jöttünk össze, mint tavaly, hogy évről évre többen vagyunk, akik az 1956-os forradalom október 23.-i kitörésének emlékére rendezett ünnepségünkön megjelentünk.

Ez a nap 1989 óta nemzeti ünnep Magyarországon, de szerte a világon ünneplik, ahol magyar ajkú emberek élnek. Tizennyolc év eltelt azóta is, hogy szabadon emlékezhetünk hőseinkre, de mintha az ébredésünk, a szélesebb tömegek igazi, belülről fakadó ünneplése csak nagyon lassan bontakozna ki!

…Mert hol van a másik 3000 nagybajomi lakos? Igaz, az elmúlt 51 évben sokan, sok mindent elkövettek annak érdekében, hogy kitörlődjön a szívekből és a fejekből ’56 üzenete!

Arról szeretném megosztani gondolataimat megemlékezésemben, hogy vajon mit üzen nekem, mit üzenhet nekünk ’56 forradalma? Milyen érzések, gondolatok élhetnek azok szívében, akik nem éltek még a forradalom idején, s az azt követő diktatúra idején nevelkedtek? Hogy vajon méltók vagyunk-e elődeink hagyatékához, tudunk e élni-, jól tudunk e élni a „vér nélkül” kivívott szabadságunkkal?

Engedjék meg, hogy gondolataimat, az ’56-os események- és a forradalom előzményeinek vázlatos felidézésével kezdjem.

Az 1956-os forradalom népünknek a diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás elleni szabadságharca a XX. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákok békés tüntetésével kezdődött október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának szétzúzásával fejeződött be, november 10-én.

A tüntetés, – a kommunista pártvezetés ellenséges reakciója, a fegyvertelen tömegre leadott véres sortűz következményeként fegyveres felkeléssé nőtt, amely a kormány bukásához, a szovjet csapatok visszavonulásához vezetett. Visszaállították a többpártrendszert. Az ország a demokratikus átalakulás útjára lépett, az új kormány tárgyalásokat kezdett a Szovjetunióval csapataik teljes kivonásáról, az ország semlegességéről. A szovjet politikai vezetés azonban meggondolta magát. Miután a nyugati nagyhatalmak is biztosították arról, hogy nem nyújtanak segítséget a magyar kormánynak, november 4-én a szovjet csapatok hadüzenet nélküli háborút indítottak hazánk ellen. A túlerővel szemben egyedül maradt az ország, s a több napon át folytatott szabadságharc, végül elbukott.

Statisztikai adatok szerint a harcokban 2652 magyar honfitársunk esett el, 19226-an sebesültek meg. A megtorlás elől kb. negyedmilliónyian menekültek nyugatra.

1957. januártól tömegesen börtönözték be a forradalom résztvevőit, sokukat kivégezték. A forradalom leverését követő hosszú évtizedekben a forradalmat ellenforradalomnak bélyegezték, tilos volt erről az időszakról beszélni.

S, hogy mik voltak az előzmények? 1948-53 között sztálinista terror volt jellemző: kegyetlenségeiről volt híres az ÁVO és a belőle önállósodott ÁVH, koncepciós perek folytak, az „osztályidegenként” titulált embereket gulag-szerű táborokba deportálták, gyakoriak voltak a kivégzések. 28 ezer fős államvédelmi rendőrséggel kiépült a rendőrállam, amely kb. 40 ezer besúgóval dolgozott. Tombolt Sztálin és Rákosi személyi kultusza, erőltették a kolhozosítást, gazdaságtalanul fejlesztették a nehézipart és a hadiipart, amelyek következtében a szegénység nőttön nőtt.

1953-ban meghalt Sztálin, az új szovjet vezetés utasítására Rákosi lemondott a miniszterelnöki tisztségről. Az új miniszterelnök Nagy Imre lett, aki amnesztiát hirdetett, felszámolta az internálótáborokat, véget vetett az ÁVH önállóságának. Változtatott a támogatások rendszerén a könnyű- és az élelmiszeripar javára, csökkentette a parasztságot sújtó terheket, béremelés és árcsökkentés következett. Érezhetően emelkedni kezdett az életszínvonal, demokratikusabbá vált a közélet. Megalakult a Hazafias Népfront, mint a véleményalkotás szabad fóruma, újjáalakult a hosszú ideje betiltott Petőfi Kör.

Nem jutott idő a reformok folytatására, Rákosi hívei a visszarendeződés lehetőségére vártak. 1955 januárjában Moszkvába rendelték Nagy Imrét, akit idehaza a márciusi pártvezetőségi ülésen elmarasztaltak, majd pedig tavasszal minden tisztséget elvettek tőle. Az új miniszterelnök Rákosi egyik híve, Hegedűs András lett, azonban az enyhülő légkörhöz szokott közélet, a Petőfi Kör, a párton belüli belső ellenzék miatt a sztálinizmust nem lehetett visszaállítani az országban. Rákosit lemondatták a párttitkári tisztségről, miután beismerte, hogy a Rajk-per provokáción alapult, ám utóda, Gerő Ernő ugyancsak a sztálini vonalat követte. Ausztria megszállt övezeteiből 1955-ben kivonult a Szovjet Hadsereg, ám Magyarországon ez nem következett be. Lengyelországban, Poznanban munkásfelkelés tört ki, a felkelést vérbe fojtották, de a sztálinista pártvezetést leváltották. Wladyslaw Gomulka, Nagy Imre reformjainak mintájára demokratikus reformok bevezetését kezdte meg.

Magyarországon az értelmiség Nagy Imre visszatérését követelte, Rajk László és társai újratemetésén 200 000 ember jelent meg. A diákság a Battyány-örökmécsesnél tüntetett; Szegeden, Budapesten, Sopronban, Pécsett és Miskolcon is szerveződött a diákság. Követeléseiket pontokba foglalták, azonban a 16 pont Magyar Rádióban történő beolvasását a rádió vezetői megtagadták.

 

Kedves ünneplő Nagybajomi Közösség!

E rövid történelmi áttekintés után, – ismerve a jelenlegi magyarországi gazdasági, politikai helyzetet, adódik a kérdés: ugye, eleink nem hiába ontották vérüket a Főváros, a vidék városainak falvainak utcáin, terein, kínzókamrákban, nem hiába vonultak száműzetésbe, éheztek, robotoltak munkatáborokban?

Ugye nem hiába álmodtak egy demokratikusabb világot, s haltak meg érte?

51 év eltelt ötvenhat óta, egyre kevesebben élnek azok közül, akik aktív részesei voltak a forradalmi cselekményeknek. Akik akkor még nem éltünk, egészen 1989-ig mint ellenforradalmat ismertük ’56 eseményeit, amit néhány hazug mondattal elintéztek a történelem könyvekben. Az iskolákban, sulykolták belénk a kommunista eszméket. S hogy miért sejthettük mégis, hogy máshol van az igazság? Mert nekünk, az úgynevezett „puha diktatúrában” felnőtt generáció tagjainak megvoltak a magunk családjában, környezetében a sajátos tapasztalataink.

1956-ban, én ugyan, – ahogy manapság mondani szokták – talán még gondolat sem voltam, de a hatvanas években voltam gyermek. Emlékszem szüleim, nagyszüleim szorongására, félelmeire, nem értettem miért suttogtak otthon, ha valami furcsa, számomra érthetetlen téma került szóba. Féltek a szabad véleménynyilvánítástól, nekünk gyermekeknek a lelkünkre volt kötve, hogy arról beszélni máshol, amiről otthon szó esett, soha, senki előtt, semmilyen körülmények között nem szabad.

Aztán a hatvanas évek második felében, szülőfalumból elköltözvén, új iskolámban, hittanra beíratni ment édesanyám. A folyosón hosszasan igyekeztek lebeszélni. Agitálták, ne tegye, nincs rá szükség, úgysincs Isten, stb. Szerencsére, ő tántoríthatatlan volt…. (Vajon hány mai közéleti személyiség nőtt fel a tízparancsolat ismerete, az Isten és a Haza szeretetének értékeire való nevelést mellőzve? Könyvtárakat lehet megtölteni jogi kiadványokkal, de kérdezem: mit érnek a paragrafusok szilárd erkölcsi értékrend nélkül?)

Az iskolában, természetesen be kellett illeszkednünk. Mint gyermekeknek, sok minden szent volt, amit ott tanultunk, elhittük, amit tanáraink tanítottak nekünk. Elhittem: 1956-ban ellenforradalom zajlott, s ezt olyan mélyen oltották belém, hogy fiatal felnőttként az idősebb generáció tagjait is meg akartam győzni igazamról. Emlékszem, egyszer férjem nagyapja mondta nekem a nyolcvanas évek elején: „meglátod, még egypár év, és elismerik, ötvenhatban forradalom zajlott” – igaza lett, de sajnos, ő 1989-et már nem érhette meg.

A forradalom leverésének, az azt követő időszaknak felsorolni is nehéz, mennyi káros következménye lett. A mai beteg, erkölcsileg, politikailag és gazdaságilag is zilált – had ne mondjam: züllött – társadalomnak kór okait abban a rendszerben eredeztethetjük. Láthatjuk, hová vezetett a diktatúra, hová vezetett, hogy az embereket igyekeztek leszoktatni az önálló gondolkodásról, a hitük gyakorlásáról, hová vezetett, hogy megfélemlítették az egyházakat, leszoktatták népünket a nemzeti ünnepek megünnepléséről, kitörölni igyekeztek a magyarság tudatot, idegen hatalmat szolgálva.

…És tönkretették a családokat.

Hányan vannak rajtam kívül a hazában olyanok, akik nem merték felvállalni az egyházi házasságot, gyermekeik keresztelőjét, félve a megtorlástól, s hányan kerültek valóban méltatlanul mellőzésre hitük és meggyőződésük miatt. A bátrabbak, vagy istenfélőbbek titokban rendezték házasságukat, megkereszteltették gyermekeiket, de milyen erkölcsi értékrend adható át, egy egyszerre két, ellentétes világképet kínáló világban, amikor mást közvetít a szülő és az egyház, és mást az iskola? S most nézzünk körül: hova jutnak családjaink, hova jut nemzetünk.

Megannyi megaláztatást kellet elviselni egy diplomáért, egy jó állásért. Emlékszem egy munkahelyre, ahol a teljhatalmú vezetőnek messze elért a keze. Aki nem „ellenszolgáltatott” anyagilag, vagy akár szexuálisan, nem sok esélye volt arra, hogy előbbre jusson a szakmai karrierjében. Megalázták, további iskolák kapuját bezárták előtte, tettek róla, hogy ne legyen oly nagyon „öntudatos”.

Akartam, vagy nem akartam, vonultam, koszorúztam, idegen dalokat énekeltem, idegen verseket mondtam. Mindeközben eladósították a fejem fölött a hazát, napjainkban a csecsemő is fizeti mindennek az árát.

Az egyik unokanővérem ötvös volt. Somogyi parasztcsalád harmadik gyermekeként született, a hetvenes években végzett a budapesti Iparművészeti Főiskolán. A főiskoláról kikerülve – mert nem kapott érdemleges feladatot, s mert a politikai akaratot kellet kiszolgálnia, Párizsba disszidált. Kisemmizték, vagyonát elkobozták, szüleinek rengeteg fáradságát a földdel tették egyenlővé. Bár később sikeres művész lett, s a világ legkülönbözőbb helyein voltak kiállításai, nem bírta feldolgozni a számkivetettségét, nem tudott hazájának megbocsátani. Idejekorán elvesztettük, Párizsban halt meg, hamvait a csokonyavisontai temetőben helyeztük örök nyugalomra. Az ő életútját már, mint fiatal felnőtt követtem nyomon, megrázott mindaz, ami vele és családjával történt. Kezdtem felnyitni a szemem arra, valami nincs rendben ezzel a „szocialistának” titulált társadalommal.

Életem meghatározó élménye az István a király és a Magyar Mise voltak. Szerzőiknek köszönhetem, hogy öntudatra ébredtem, hogy lehullott a szememről a hályog. Vajon hogyan élnénk ma, ha akkor azt a forradalmat és szabadságharcot nem verik le?

Aztán elkövetkezett 1989., a változás éve. Boldogok voltunk a rendszerváltástól, visszakaptuk ’56-os reményeinket, ám sajnos a dolgok nem úgy alakultak, ahogy vártuk. Mintha még ma sem tudnánk mit kezdeni visszaszerzett szabadságunkkal?! Tudunk-e élni vele?

Az a kislány, akinek szülei csak félve, suttogva mertek beszélni a forradalomról a besúgók, vagy a fenyegető börtön miatt, felnőtt ember. A múlt idők s a jelenkor ismeretében, mit tud átadni saját gyermekeinek?

Ma már szabadon beszélhetünk, kinyilváníthatjuk véleményünket, de sajnos visszaélünk vele. Ontjuk a trágár és közönséges beszédet, otthon, közösségben, médiában, divat lett a beszólás, a ripacskodás, minden gondolat szabadon kifejezhető, semmi és senki nem tisztelendő! Szülőként közelharcot vívunk a gyermekeinkkel nap-mint nap a helyes értékrend beépülése miatt – de alulmaradunk azokkal szemben, akik a szabadságot szabadosságként értelmezik.

Szabadon gyakorolhatjuk vallásunkat, az iskola folyosóján senki nem agitál a hitoktatás ellen, de hány szülő maradt, akinek ma még ez fontos!? Milyem mintát adunk hitéletből, erkölcsi tartásból? A pénz, mint Isten-pótlék előtt tisztelgünk, a reklámok által szándékosan felkorbácsolt fogyasztási láz kiszolgálói lettünk, felesleges dolgokra hajtunk, pusztítjuk, szennyezzük környezetünket fizikai és erkölcsi értelemben egyaránt.

Tudunk-e élni megszerzett jogainkkal, a választójoggal például?

Választóként, vagy választott képviselőként erkölcsösen élünk, vagy visszaélünk vele? Képesek vagyunk-e egyéni érdekeinket a közösségünk, családunk, munkahelyünk, településünk, nemzetünk érdekei alá helyezni, vagy az egyéni érdekeinket helyezzük mindenek elé?

Azt tartjuk magunkról, hogy okos nemzet vagyunk, de mintha nem tanulnánk saját hibáinkból…

Erkölcsi megújulásra van szükségünk! Hát nincs szemünk, hogy lássuk, mit tett népünkkel a diktatúra? Kinevelt egy olyan generációt, akiknek kezeiben virágzik a korrupció, egyre mélyül a szegénység, a nyomor, egyre mélyül a szakadék szegény s gazdag között! Lassan elveszik az egészséghez, gyógyuláshoz, tanuláshoz, munkához, méltányos nyugdíjhoz, pihenéshez való jogunkat, ember-embernek farkasává válik ismét. Néhány „jogunkat” meghagyják, például, hogy fizethetünk, mindenért, újra és újra, mindig többet és többet, s ha nem bírod a terheket, viszik a házad a fejed fölül. Aztán ki is mondják: el lehet menni az országból, családtól, feleségtől, gyermektől, szülőtől, hazától távol, s kivándorol munkát keresni sok százezer magyar.

Népek koldusává válunk. De ki épít hazát, országot, ha kiáramlik a magyar „szürkeállomány”?

Tudnunk kell, nem csak jogunk, kötelességünk, felelősségünk is van abban, ahogy ma élünk, minden manipuláció ellenére gondolkodnunk kell!

Talán az a baj, hogy pártoktól, jobbról vagy ballról, kívülről várjuk a megoldást életünk problémáira, nem véve észre, hogy a megoldás egyénenként bennünk rejtezik. Önnek, neked, nekem, egyénként kell megújulni, gondolkodni, cselekedni, bátorrá lenni, emberszámba venni a másikat, aktívnak lenni településen, közösségekben. És nem ütni, verni egymást, szó szerint és képletes értelemben is. Erről beszélt Csókai András doktor a minap a református templomban, s még arról: „jóvá verni nem lehet senkit, csak jóvá szeretni”. Hát, ezen az úton kellene járnunk: a bátor jóvá szeretés útján! S akkor, nem volt hiábavaló az ’56-os áldozat!

Akkor, a politikai erők, hatalmak, a szovjet tankokkal, fegyverekkel tettek róla, hogy az ismételt ébredés rövid legyen! De 1989. óta már ismét eltelt 18 év, s mintha mi még mindig aludnánk! Elődeink meghaltak ennek a népnek a szabadságáért, nekünk, ma talán meghalnunk nem kell, csak tisztán élni! Legyünk méltók az örökséghez! Igazi tankok talán nem jönnek szembe velünk, de a megnyomorítás, népbutítás, csalás, trükközés, a következmények nélküli rablás, hazudozás tankjai itt dübörögnek köztünk nap-mint nap!

Ébredjünk, zajlódjon le bennünk egyen- egyenként a megújulás forradalma, a szereteté, a tiszteleté, a bátorságé, a felelősségé. Ha képesek leszünk megújulni, akkor nem hiába volt elődeink véráldozata, s talán méltón tudjuk továbbadni gyermekeinknek elődeink hagyatékát!

Nekem, ma, itt, Magyarországon, ezt üzeni 56, ezt üzeni a forradalom eszméje. Köszönöm, hogy megoszthattam Önökkel, Veletek gondolataimat az ünnep apropóján.

 

(Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/1956-os_forradalom)


(Kovácsné Horváth Mária)  

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén