Nagybajomi hírek oldala

Címke: pz 1 / 11 oldal

Feltámadunk (első rész)

NAGYBAJOMfigyelő:
2023. november 2.

Kegyelet

Scripta manent

Emlékezem, tehát vagyok

 Úgy érzem, túl a nyolcvanon megoszthatom a következő gondolatokat.

Saját történelmem van, mely a tanultakból, a számomra fontos emberekből, halottakból, saját emlékeimből rakódott össze. Lehet, hogy ez – sőt szinte biztos – hogy nem esik egybe a hivatalos történelemmel, az egyének saját történeteivel, saját történelmével.
Ez a saját történelem sok mindent meghatároz az egyén életében.  A dolgokhoz való hozzáállását, de politikai nézeteit is.

Apám szüleinek családja: Kiss József, Kiss Józsefné született Loncsár Anna. Gyermekek: József, Anna, Margit, Géza és Gizella.
Nagyapám, talán nagyanyám is berzencei – nagyanyám vagy talán szentai -születésűek voltak. Nagyapám egy szegény berzencei földműves, egykori uradalmi cseléd (Kiss Vendel) második gyermeke a déli vasút építése után a vasútnál helyezkedett el. (Megjegyzem, az 1940-es évek elején a köztisztviselőknek bizonyítani kellett magyar származásukat (zsidó-törvény). Apám köztisztviselő – jegyző – volt. Beszerezte felmenői anyakönyvi kivonatait, melyek valamelyik fiókban megvannak. Bizonyos következtetéseket ezekből vontam le.)
Nagyapám a monarchia idején Zágrábban szolgált utazó vasutasként (fékező). Bejárta szinte az egész Magyarországot. Fiumétól Budapestig, Zágrábtól Brassóig. 1912-ben költöztek Zákánytelepre. Később vonatvezető lett. A vonatvezető nem egyezik a mozdonyvezetővel. Személyszállító vonatokon az első kocsiban teljesített szolgálatot. Felelt a menetrend betartásáért, a vonat rendjéért. Hozzá tartoztak a kalauzok (jegyvizsgálók) is.
Első lakásuk az a vasutas-laktanya volt, mely a zákányi és a gyékényesi állomás között állt. Ha jól emlékszem az egykori MÉK helyén. Az első világháború kitörésekor az utolsó géppel (mozdonnyal) mozdonyvezető társával a zágrábi állomás utolsó bevételét ők menekítették Gyékényesre.
A hivatalos munkahelyén kívül gazdálkodott is. Emlékszem rá, két kocsiba fogott tehenével a Dráva menti földecskéjén kaszált sást hozta haza, ahova a határ közelsége miatt csak engedéllyel léphetett. Volt egy kis szőlője is a Látóhegyen, melyre nagyanyám halála előtt egy kis épületet (pincét) építtetett. Ezt a szőlőt adta el Vince bácsi és osztotta el igazságosan az örökösök között. Feleségem kapott még Manci nénémtől egy gyűrűt.
Vince bácsi halála után megkaptuk Gizi néniék fényképeit. Ennyi a zákányi örökségünk.
Nagyanyám hivatalosan háztartásbeli volt. Főzött, nevelte öt gyermekét. Apám öt éves korában költöztek Zákánytelepre. Ekkor apám horvátul jobban beszélt, mint magyarul.
Felnőtt korára a következők maradtak meg emlékezetében. „Vlaska ulica devet deszet csetri á Zágreb. Opaznoevan szenagnuti; szoldát.” –  Ha jól idéztem. –
Nagyapám soha nem tanult meg horvátul. Apám szerint nagyanyámra a szomszédasszonyoktól ráragadt a konyha-horvát.

Apám gyermekként sokat dolgozott a Rózsa utcában felépített családi házukon.

Gizi nénémék először egy négy családos szolgálati lakásban laktak a vasút mögött. Majd építkeztek a Május 1. utcában, eladva azt a telket, melyet szülei vettek számára a Május 1. utcában a domb tetején. Ha jól emlékszem, akkor még egy „tornyos” ház állt a telek állomás felé eső részén. Télen ide jártunk szánkózni a dombos telken lecsúszva.
Dénes Vincéné Gizi néném a polgári iskola elvégzése után eladó volt a porrogi hangyaszövetkezeti botban.( Apám ekkor segédjegyző volt a porrogi községházán.) Majd nyugdíjazásáig a gyékényesi állomáson dolgozott személy-, később árú-pénztárosként.
Férje Dénes Vince vasúti tisztként a gyékényesi állomás gazdasági ügyeit vezette. Rovancsolni járt a vasútvonal menti állomásfőnökségekre.
A gyékényesi állomás mögött 1945 előtt egy országzászló állt. Az országzászló megszüntetése után a zászlót évtizedekig a Május 1 utcai lakásukon rejtegette.

Gyermektelenek lévén kivették részüket a falu fejlődésében. Nagynéném sokat tett a Zákánytelepi Takarékszövetkezet létrehozásáért. Gizi néni és Vince bácsi, akik bérma keresztszüleim voltak, köztiszteletben álltak munkahelyükön és a településen is.

Először Gizi néném halt meg. Vince bácsi temetésén a halálos csöndben a gyászolók között megszólalt egy hang: – szavaira pontosan nem emlékszem lényegét írom le a hallottaknak – Szégyen az, hogy a halottat és halott feleségét volt munkahelyük képviselői nem tisztelték meg azzal, hogy utolsó útjára elkísérik, pedig életükben mennyit tettek. Nem szólt senki, hogy itt vagyunk.

Gizi néni, drága Gizi néni.

Ő volt a család összetartója férjével Vince bácsival együtt.
Nem csak nagynéném volt, hanem keresztanyám és bérmakeresztanyám is.

Egy családi történet:
Vince bácsinak odatette a csirkecombot. Ő tiltakozott, nem akarta elfogadni. Tette át Gizi néninek. Végül Gizi néni kidobta az ablakon.

A főiskolai kollégiumból hazajövet (a két vonat között) be kellett mennem irodájába. Kolbásszal várt, Megetetett. Állítom, családja kolbászkészletét én ettem meg. Távozásom után bűzlött az irodája a kolbász szagtól.

Rajongott a gyerekekért. Nem lehetett gyerekük.

Emlékeim szerint hosszabb időre soha nem ment el. Egy kivételt azért tudok. Császárral született első gyermekem születése után egy hétre eljött hozzánk segíteni. Gábort babusgatta, segített pelenkázni, pelenkát mosni, a babát etetni.

Minden évben a Rózsa utcai családi házat, ahol Manci néni lakott , az Érdről hazautazó nővérével, Annus nénivel, kitakarították.

Az EMBERNEK, minden embernek vannak vérszerinti szülei, rokonai, felmenői.
Ez nem hitbéli-, jogi-, nem politikai-, még csak nem is biológiai kérdés, ez egyszerűen tény.

Írta:

Kiss Zoltán
a berzencei  temetőbe pihenő idősebb Kiss Vendel dédunokája,
a zákányfelepi temetőben eltemetett idősebb Kiss József unokája,
és a porrogszentkirályi temetőbe temetett Kiss József fia.

 

 

 

Nem felejthetünk

NAGYBAJOMfigyelő:
2022. október 23.

A forradalom megemlékezői gyakran csak az októberi forradalom eseményeivel és az azt követő eseményekkel foglalkoznak.
Azonban minden történelmi eseménynek  megvannak a maga előzményei, melyek meghatározzák egyes emberek aktuális politikai megmozdulásokhoz való viszonyulását, nem csak a múltban, hanem a jelenben is. Ezért tartom alábbi írásomat a mai ünnep kapcsán is aktuálisnak.

 

INNEN-IDE

Emlékezem, tehát vagyok.

A Porcsa, Kiss hagyaték képeit nézegetve találkoztam a következő fényképpel, mely gondolatokat ébresztett bennem.
Ime a kép:

A kép egy szilvaszüreten készült.
Porrogszentkirály közepén az utca nyugati oldalán volt ük-szüleim portája (Porcsa Mihály és felesége sz. Lakatos Katalin). A telken két ház állt. Ezeket később Makárék – leszármazottjuk özv Kránicz Ferencné – és Gőbölösék vették meg. Ezeket a házakat két zsidó kereskedő bérelte az örökösöktől: Weiszék és Fridmannék. A házakhoz tartozó kerteket déd-mamámék művelték. Itt az „alsó kertben” készült a felvétel. A képen az egyik bérlő családdal déd-mamám, nagyapám, nagyanyám szedi a szilvát. A két zsidó család tagjai Varsányi (Weisz) Miska bácsi kivételével Auschwitzban „tűntek” el.
Az örökös családok közül a gyékényesiek Hortobágyra „kerültek”.  Kisebbik lányukat, mint „földbirtokos” lányt kicsapták a csurgói gimnáziumból. Abban a „megtiszteltetésben” részesült, hogy a gimnázium akkori igazgatója (Kincses) kísérte a gimnázium sugárúti kapujáig. A család másik idősebb része az unokával Putnokra menekült. A szentpáliakat Hortobágyra telepítették, fiatalabb nagybátyámat Recsken „őrizték”. Az idősebb fiuk Miska úszta meg, mert még a kitelepítések előtt Szombathelyre menekült, majd 1956-ban Kanadába emigrált.
Még családom járt legjobban. Nagyapám 1948-ban meghalt. Mamámat „szabotázsért” pár hónapra börtönbe zárták. (Az őszi vetésű gabonát – mivel télen kifagyott – kiszántatta és tavasszal vetette el tavaszi vetésű gabonával.) Déd-mamám, mamám ezek után rokonokhoz Ötvöskónyiba menekültek.

Innen visszaköltöztek Szentkirályra a ház agyaggal „sikált” füstös konyhájába a disznó ól mellé, ahol valamikor a disznóknak főzték kotlában a krumplit. Ez mégis csak jobb, mint Árkus-tanyán a trágyával teli birkahodály, a recski priccs, vagy Auschwitz gázkamrái.

Míg a nagy házba beköltöztek a katonák, akik a szobákban éjszaka szalmán feküdtek és napközben építették Titó ellen a déli védvonalat. (Amikor 1953 után visszaköltözhettünk a lakásba alig tudtuk a padlórésekben meghúzódó bolhákat kiirtani.) Aztán az istállókat elfoglalta a TSZ. Ekkor felszólították dédit és nagymamát, hogy költözzenek el a füstös konyhából is, mert a kulák és a TSZ marha nem lehet egy udvarban. Mi közben menekültünk. Az alsó tagozatot négy helyen végeztem el.

Nagybajom, 2022. május 22.

Kiss Zoltán

U.i.:
Ennek a történetnek látszólag semmi köze nincs Nagybajomhoz. Ha csak az nem, hogy az írója életének legnagyobb részét itt élte le.
Az egész országban meg van minden családnak a maga története. Itt Nagybajomban is. Ezek a történetek aztán befolyásolják az élethez való viszonyainkat.

ERDÉLY anno

NAGYBAJOMfigyelő:
2022. november 03.

Emlékezem, tehát vagyok

A Csurgó járás kb. 1970-ben szűnt meg. Ekkor a járás művelődési osztályát Péntek Károly vezette. A művelődési osztály gazdasági igazgatója Cselényi János volt, akiről Bertók László költő is megemlékezik egyik önéletrajzi művében. János bácsi takarékos ember volt. A járás megszűnésekor az osztály maradvány pénzéből egy kedvezményes utat szerveztek Románián keresztül  Bulgáriába, a járás pedagógusai számára. Az út szervezésében részt vett Nagy Árpád, felhasználva szliveni kapcsolatát, mely 1945-re nyúlt vissza. Aki ismeri a háború csurgói történéseit tudja, miről van szó. Aki nem járjon utána.

Utunk Erdélyen keresztül vezetett. Nagylaknál léptük át a magyar-román határt.

Idegenvezetőnk egy siófoki kolléga volt, aki beszélt németül. Az utazási iroda a Siótur volt. Két gépkocsivezetővel utaztunk. Volt olyan nap, hogy 24 órát vezettek. Az egyik gépkocsivezetőnk Kovács Péter csurgói autóbuszvezető volt, akinek első házasságából származó gyermekeit Csurgón, a második házasságból született gyermekeit Nagybajomban tanítottam. A nagybajomi temetőben nyugszik.

– Abban az időben nagyon kevesen látogattak Magyarországról Erdélybe. Az utazási iroda úgy szervezte a vissza utat, hogy a Vaskapunál lépjük át a bulgár-román határt. Szófiában tudtuk meg, hogy itt nem engedik keresztül az autóbuszokat. Hajnalba indultunk Szófiából és Bukaresten keresztül másnap hajnalban érkeztünk „éjszakai” szálláshelyünkre, Temesvárra. Megkíséreltük az utat a Duna mentén a Román-alföldön keresztül, de olyan – szinte járhatatlan – volt, hogy kénytelenek voltunk visszafordulni és a hosszabb utat választani. –

Amint átléptük a magyar-román határt megcsapott bennünket a román benzin, gázolaj kipufogógázának semmire sem hasonlítható szaga. A románok a határon beültettek hozzánk egy „idegenvezetőt”, akit  a románon kívül franciául beszélt. Nem hiányzott idegenvezetése, mert meggyőződésünk szerint azt a feladatot kapta, hogy bizonyítsa, Erdélyben nem élnek magyarok. Ambrus Zolinak volt egy Magyarországon tanuló orvostanhallgató ismerőse, aki velünk utazott haza. Ő volt az, aki ellátta Erdélyben az idegenvezetői feladatokat. A román idegenvezető meg akarta tiltani, hogy megálljunk a segesvári emlékmű mellett. Majdnem kidobtuk. Kolozsváron bemutatta autóbuszból a James-Bólyai egyetemet, mint román egyetemet.
Nagyváradon a Sebes-Körös partján álltunk meg, ahol egy épület előtt hatalmas sorok álltak étolajért. Hallva, hogy magyarul beszélünk megszólított bennünket egy nyugdíjas postai tisztviselő, aki azt mondta Kádár eladta Erdélyt  Csaucseszkunak.
Kolozsváron a Szamos parti frissen épült körszállóban volt az éjszakai szállásunk. Este lementünk az étterembe, ahol meghallva a magyar szót a cigányok el kezdték húzni „Szép város Kolozsvár…” és a többi magyar számaikat is.
Kolozsvárról kifele hajtva megelőztünk egy szénásszekeret. Látva a buszon a Siótur feliratot gazdája vidáman kurjantotta utánunk „MAGYAROOK”.
Marosvásárhelyen ebédeltünk. A magyar pincérek fényesre kopott, viseltes mellényükben nem mertek hangosan szólni hozzánk.
Brassóban a románok majd megverték azt a borítékos sorsjegy árust, akitől nyertes szelvényt vásároltunk.
Egy magyarul beszélő asszony odajött hozzánk, aki azt panaszolta, hogy hetek óta nem hallott magyar szót. (Most már tudom, nem igaz – valószínű provokátor volt.)
Utolsó étkezésünk Temesváron volt egy étteremben. Szokás szerin a felszolgálók nem mertek magyarul beszélni velünk. Aztán a kézilányok kihozták a buszhoz az úti-csomagokat. Megeredt a nyelvük magyarul. Elnézést kértek a pincérek nevében, hogy nem beszéltek velünk magyarul. Elmagyarázták miért.
Utolsó ekkori emlékem az aradi vesztőhely a obeliszkkel. Egy kopárrá legelt birkalegelő.

Néhány szóban erdélyi emlékeim:
Apám kitűzője, melyet Erdély visszafoglalásáért kapott. Valahol a Mezőségben állomásoztak. Abban a községben akkor már csak románok éltek. Mert a magyar uraknak kellett az olcsó román munkaerő. A Regátból beköltöztették őket.
Keresztapám Kolozsváron szerzett tanári diplomát valamikor az 1940-es évek elején.
Az Erdélyi Szépmives Céh könyvein nőttem fel.
Előbb olvastam Tamási Áront, Nyírőt, Wass Albertet, Szerb Antalt, mint Jókait.
Menyem székely leány. Unokám félig székely legényke.
Azóta többször voltam és ma is kívánkozom Erdélybe. Menyem családja Gyergyóalfaluban él. Kedves, hozzánk is nagyon ragaszkodó emberek. Jól emlékszem arra, amikor alkalmaztuk a Temesvárról érkező akcentussal beszélő Bíró Julikát, aki azóta az egyik nagybajomi intézmény megbecsült vezetője.


Nagybajom, 2022. szeptember

Kiss Zoltán

„VEGETA. Podravka juha dodak jelima”

NAGYBAJOMfigyelő:
2022. október 02.

Emlékezem, tehát vagyok.
(Wegeta = zöldségek)

Minap találtam  egy képet és egy bejegyzést egy nagybajomi oldalon, mely megnyitotta az emlékezés morzsáit.

Emlékeim bővítve a családi emlékezettel több, mint egy évszázadot ölelnek át.

Inkább sejtve, mint ismerve felmenőim életterét (Pl. Kiss, Loncsár, Porcsa, Vorga, Biacs) születhettem volna horvátnak, talán töröknek, vendnek, de magyarnak születtem. A falumban ismertem  Zrinszkiéket.

Ahogy számomra ismerős Légrád, Kapronca, Gola Gotalovo, Zsdála, ha nem is annyira, mint Őrtilos, Szentmihályi-hegy, Látóhegy, Zákány, Zákánytelep, Gyékényes, Berzence, Somogyudvarhely (csak néhány a sok közül).

Sok faluba áthallatszik a szomszéd települések harangja, a kakaskukorékolás, de a délszláv háború alatt az asszonyok jajveszékelése is (Somogyudvarhely-Zsdála). Majd lestem Szentkirályon az almafáról, amikor valahol Horvátországban felrobbant a lőszerraktár (nem csoda még Kaposváron is hallották).

Vezetve a lovat Szentkirályon az Alsó-kertből láttam a Varasdi hegyeket. A kocsis szülőföldje iránt epekedett.

Magam előtt a kép, ötévesként látom, hogy a lelőtt katonát a dzsip hűtőjén kiterítve hozzák a határról Gyékényesen. Középiskolás koromban Szentkirályon a Templom-alatt háromszor is át kellett emelni a talicskát permetezés közben a futóárkokon, melyek arra volta hivatottak, hogy megállítsák „Titó láncos kutyáit”, vagy a buszból láttam az avasi árkot, melyet tankcsapdának mélyítettek.

Valamikor a hatvanas évek közepén vásároltuk első televíziónkat. Több csatornás igazi négy lábon álló bútordarab lett szobámban. Orion készülék volt.
Antenna nélkül lehetett vele fogni néhány horvát csatornát. Ahhoz már komoly antennára volt szükség, hogy foghassuk a kabhegyi, vagy a pécsi adást. Antennával a grátzi adást is tudtuk nézni.
Pécsen egyik szobatársamtól hallottam egy szép szót: „kereszttestvér”. A televíziót Lőrincz Sanyi vásárolta, aki gyermekként szüleitől elszakítva Gyékényesről menekülve lett előbb putnoki, majd keszthelyi lakos és TV szerelő. Vásárláskor azon nyomban beépítette a „nyugati” hangot. Ha jó képet akartam nézni a zágrábi TV-t kapcsoltam. Számtalanszor hallottam és láttam a hirdetést. Belém égett: „Vegeta. Podravka juha dodak jelima”, anélkül, hogy tudtam volna mit jelent.

Vasutas dinasztiából származom. Berzencei második gyerekként nagyapám az akkor terjeszkedő vasútnál helyezkedett el, A monarchia alatt állomásfőnöksége a zágrábi lett. Utazó vasutasként (fékező) szolgált Fiumétől Budapestig, Zágrábtól Brassóig. Édesapám első gyermekként Zágrábban született. (V Zagreb. Vlaska ulica devet deszet csetri/a. Öt éves koráig horvátul jobban beszélt, mint magyarul. Nagyanyám beszélte a horvát konyha-nyelvet, míg nagyapám, apám visszaemlékezése szerint, egy szót se tudott horvátul. Apám előbb rúgta a labdát horvát pajtásaival egy zágrábi grundon, mint jóval később jó focistaként Nagyatádban (1927-től). Még közeli ismerősei is kevesen tudták, hogy községi vezetőként még ma is meglevő somogyi focipálya építése köthető munkásságához A Porrog-Porrogszentrirályi (nem tudom meddig – lesz focipálya – , de a temetőből most is őrzi) és a Gyékényes falusi.

1912-ben költöztek nagyszüleim Zákánytelepre az egyik vasutas kaszárnyába. Apámat még négy testvére követte. Az I. világháború kitörésekor nagyapám, mint fűtő mozdonyvezető társával az utolsó „géppel” menekítették a zágrábi személypénztár bevételét Gyékényesre. A mozdony előtt maguk állították a váltókat. Közben a csetnikek lőttek rájuk.

Emlékeim szerint először élővízben a Drávában fürödtem. Apám a Dráván nőtt fel, társaival többször átúszta azt. Nagyszüleim szinte biztos nem tudtak róla. Rendkívül veszélyes volt. Csak a Jóisten mentette meg őket, hogy a Dráva forgói ne húzzák őket halálba.

A II. világháború után lett édesapám Gyékényes főjegyzője. A jegyzők számára a Dráva mellé valahol az akkor még légrádi állomás és Murakeresztúr közé kirándulást szerveztek. Csepel tehergépkocsival mentünk. Amint levettek bennünket az autóról a kb. 3-4 éves Szabó Anti a Drávába szaladt. Egy jegyzőtárs hosszúnadrágban ment utána és mentette ki őt a vízből.
Ekkor kb. 1948-at írtak, még nem beszéltek „Titó láncos kutyáiról”.
A túloldalon lovakat fürösztöttek a Drávában. A távolban talán a Mura torkolata látszott a Mura híddal.

A történelmi századok összecsiszolták a horvát és magyar népet, bárhogy vélekedett erről az aktuális politika. Két szomszédos népet a határok nem, csak a politika tudta kettéválasztani.

A Loncsár vezetéknév gyakori horvát név. Nagyanyám leánykori neve Loncsár Anna. Annak a gimnáziumnak az igazgatója, amelyik a délszláv háború alatt Kaposváron működött Anna Loncsár volt.

Amikor a horvát labdarugó-válogatott valamely ország válogatottjával játszik, nem kérdés, kiknek szurkolok. Örülök sikereiknek.

Nagybajom, 2022. október 02.
Kiss Zoltán

 

 

 

 

Boross Péter 90 éves

NAGYBAJOMfigyelő:
2018. augusztus 28.

Augusztus 27-én lett 90 éves korunk legismertebb nagybajomi származású egyénisége Boross Péter Magyarország (egykori) miniszterelnöke, aki sohasem feledte nagybajomi gyökereit.

Nagybajom díszpolgárát augusztus 30-án a város nevében Czeferner Józsefné köszönti.

A születésnapra emlékezve a Somogyi Hírlap két cikket is megjelentetett az ünnepeltről.
Augusztus 27-én: „Boross: Megszenvedtük a felemás rendszerváltást”
Augusztus 28-án: „Nagybajomba nyúlnak vissza a miniszterelnöki gyökerek…”

A cikkek a nyomtatott sajtóban olvashatók.
Internetes elérhetőségük a Somogyi Hírlap archiválása után lesz. (Szerk.: a 2017. évfolyam a 26. számig már archiválva van:
https://library.hungaricana.hu/hu/collection/helyi_lapok_somogymegye_somogymegyei_hirlap/.)

A SZABADSÁG NAPJA

NAGYBAJOMfigyelő:
2017. október 23.
Utoljára frissítve 2023.08.26.

Megcsillant a reménysugár
Írta: Horváth Józsefné Annuska
 

Idegen emberek irányításával,
zajlott az életünk sok gonddal s búval.
Sorba kellett állni a „mindennapiért”,
órákat időztünk a betevőfalatért.

Hiába termeltünk búzát, kukoricát,
hiába hizlaltuk a disznót, a libát,
elvitték a hízót, söpörték a padlást,
meg kellett ismernünk éhezést, koplalást.

Majd feloszlatták az apácarendet,
karhatalommal ők csinálnak rendet…
Elvitték Mindszentyt és sok–sok papunkat, –
gondolták, hogy szétrombolják egyházunkat.

Nem kell a feszület, hanem a vörös csillag,
eredményét látjuk érezzük utólag.
Mekkora nagy lett az erkölcstelenség,
lelkeket rombolón ocsmány rút ellenség.

Sivár az életünk, szegény szívünk–lelkünk,
el lett tékozolva kincsünk, tisztességünk.
Több százezer honfi hagyta el hazáját,
hátrahagyva szülőt, rokonát, családját.

Mert hogy kénytelen volt kidisszidálni,
ha nem akart lelketlen bírák elé állni.
Sok okos emberrel lettünk szegényebbek,
sok–sok embert kényszermunkára ítéltek.

Hiába volt tudós, professzor, vagy tanár,
ha nem tetszett nékik, a fejére: halál.
Se szeri se száma a kivégzéseknek,
nem volt értéke az emberi életnek.

Miért is nem sikerült 56–ban nékünk,
nemesebbek lennénk, s jobb lenne életünk.
Hiába sejlett fel a szabadság hajnala,
melyért vérét ontá oly sok hazánk fia.

Mennyi sok fiatal áldozta életét
a haza oltárán! – Nagyon nagy volt a tét:
Független országot! Békét! Szabadságot!
Hitünk gyakorlását! Igaz boldogságot!

És hogyha ez akkor mind sikerült volna,
a mi országunk ma nagyon GAZDAG volna!
Nemes gyümölcsöket termő fa lehetnénk,
gyümölcseinkkel a VILÁGOT megnyernénk!

Emlékezés

Száz éve már, hogy bennünket kis nemzetté tettek. Vajmi kevés a beleszólásunk a világpolitikába.
Valaha a művelt világ Európára korlátozódott. Ez is megváltozott.

Sorsunkat a nagy népek, világcégek érdekei határozzák meg. Saját érdekeink érvényesítését a politikailag a nagy hatalommal bíró államokhoz kell igazítanunk, közöttük kell szövetségeseket keresnünk érdekeink érvényesítéséhez. Próbálkozhatunk még az azonos érdekű kis népekkel való összefogással is.

A történelem bizonyította, hogy nem jó egy ország kiszolgáltatottjának lenni.
A második világháború következményeként eladtak bennünket a Szovjetuniónak. (Nem csak bennünket)
Az oroszok leghívebb vazallusai Rákosiék pedig tudták mit kell tenniük.

Gazdálkodó nagyapám 1948-ban meghalt. A család vagyona (40-45 kataszteri holdnyi föld és erdő – több hektár) nagyanyámra szállt. Haszonélvezeti jogot a (vagyongyarapító) dédanyám örökölte. (Kulákok lettek). Gazdálkodásban az dédanyám szava volt a döntő. A következményekkel az egész család szembesült.
Történt egy évben (talán 1949-et, vagy 50-et írtak), hogy az őszi gabonavetés kifagyott. A terméskilátások pedig a minimálisra csökkentek. A beszolgáltatást pedig teljesíteni kellett, ha máshogy nem, mástól  kellett venni és leadni. Logikus volt, hogy a gyenge vetést kiszántják, és tavaszi gabonával elvetik. Ez történt.
Nagyanyámat feljelentették, a bíróság szabotálásért elítélte, a kaposvári börtönbe köztörvényesek közé zárták.
A család nyomására nagyszüleim a földet felajánlották, a lovakat, kocsikat, felszereléseket elvitték – még a beton itatóvályút is el akarták vinni, de mozgatás hatására eltörött.
Maradtak a belterületek, az egyeseket irritáló nagy ház gazdasági épületekkel.
Édesapámat 1950-ben köztisztviselőként nyugdíjazták (200 – 300 Ft-nyi nyugdíjjal). Nem mertünk a nagy,  gyakorlatilag üres házba költözni, mert féltünk a kitelepítéstől. Így az apai nagyszülőkhöz (öt gyerekes vasutas család – meggyőződéses és már 45 előtt is kommunista vő) Zákánytelepre költöztünk. Még itt is rettegtünk a fekete autóktól.

A kitelepítéseket is meg kellett szervezni. A vasutasok között tudtuk, hogy mikor állítanak be a gyékényesi állomásra indokolatlanul feltűnően sok tehervagont, melyekkel a kitelepítetteket szállítják.

Nagyszüleim rokonokhoz Ötvöskónyiba menekültek addig, míg ott is kulákként nem kívánatos személyek lettek a helyi hatalom számára.
Közben a Tsz beköltözött az ingatlan gazdasági épületeibe, a házat pedig elfoglalták a déli védvonalat építő katonák. A padlós szobákba szalmát hordtak, azon feküdtek. Távozásuk után a szobákból alig tudtuk a padlók réseibe bújt bolhákat kiirtani.
1953-ban Nagy Imrének köszönhetően valamelyest javult a helyzet.
Nagyszüleim haza költöztek Szentkirályra a disznó ól melletti sárral tapasztott füstöskonyhába, ahol valaha a kenyeret sütötték, és a disznóknak főzték a krumplit, télen pedig húst füstöltek.
Mi pedig haza Szentkirályra albérletbe költöztünk, mellyen osztoztunk a berényi gépállomás kihelyezet traktorosaival és traktorosnőivel. Mellesleg az udvarban lakott a község pártitkára is.
Nagyszüleimnek a füstöskonyhából is ki kellett költözniük mivel kulákok nem lakhattak olyan udvarban, ahol Tsz istállók vannak.

Ha a család nem akart éhen halni nagyanyámnak munkát kellet vállalni. Gyalog munkát kapott a Kaposvári Állami Gazdaságnál, ahol  portásként apám egykori főnöke a Csurgói Járás főszolgabírája Haám Lajos – Sárközy vő – is dolgozott.
Azt ettük, amit termeltünk.

A disznóknak nem volt eleség, az erdőben makkot szedtünk nekik.
Ezeket a malacokat akartál elvinni beszolgáltatásba. Nagyanyám ekkor már az állami gazdaságban dolgozott. Éppen otthon volt. Fejszét ragadott, oda állt a kerítés kapuja elé és azt kiabálta, aki közelebb jön, belévágja a fejszét. – Megtette volna. – Elmentek. Nem lett következménye.

Akit akartak, büntettek. Indok mindig volt.
Az épületek mellett „tűzrendészeti szempontból” hordóban vizet kellett tárolni, csáklyát kellett elhelyezni, kolompot függeszteni stb. Ezt rendszeresen ellenőrizték. Ha hiányosnak, használhatatlannak nyilvánítottak valamit, büntettek.
Mérték az őszi mélyszántás mélységét – ha büntetni akartak a szántás elején. Ott ahol még az eke nem ment bele a földbe. Édesapám egyszer szóvá tette. A válasz: értse meg „ha nem büntetem meg elveszítem az állásomat”.

Apám 1945 – 49 között Gyékényes főjegyzője volt. A község teljesítette a burgonya beszolgáltatást, pót beszolgáltatást írtak ki. A kamrákban mindenkinél csak a vetőmag maradt. Megtagadta a pótbeszolgáltatás teljesítését. Másnap már a megyén Tömpe illetékes elvtársa előtt állt. Rövidesen rendelkezési állományba helyezték. Lehet, hogy nem ezért. De útban volt, mert bizonyos rendelkezések végrehajtásához – pl.: kitelepítések stb. – helyi együttműködőkre volt a hatalomnak szüksége és ilyenek mindig és mindenütt voltak. Szeretik ezt az emberek elfelejteni.

Otthon meg voltak még a belterületi ingatlanok, két házakhoz kapcsolódó kert almafákkal telepítve, a Templom alján egy egysoros és egy kétsoros almás, egy darab csurgói és egy darab porrogi hegy. Mind ez addig, míg a nagyanyám be nem lépett a Tsz-be. Ekkor a csurgói hegyet eladtuk, a porrogi hegyet bevitte mama a Tsz-be. A maradék terület kevesebb lett a két családra eső 2 kh-nál. (Két háztáji)
A falu népe a Tsz földjén – gyerekként velem együtt – aratott a határban. Mivel a gabonát elvitték a kenyeret fejadagként vásároltuk a boltban. Az aratók közül egy-egy embernek haza kellett menni kenyeret vásárolni. A szövetkezeti bolt falán – olyan magasan, hogy gyermekként alig értem el – vágtak egy kb. 30×30 cm nagyságú ablakot. Ezen át adták ki a kenyeret és vették el a kenyér árát. Az ablak előtt egy sorban sorakozott a falu népe a mindennapi kenyerükre várva.

SZABADON
A tágabb rokonság
A fényképen balról jobbra
A gyékényesi sógor – Vindis János, Cserepes Porcsa Mihály – anyai nagyapám, Dédnagyanyám öccse a Szentpáli Porcsa Mihály – megyei képviselő-testületi tag .
A fénykép a II. világháború alatt (a front előtt) készült Porrogszentkirályon

*

A nagyobb családból még mi jártunk a legjobban. A gyékényesieket (elszakítva anyát – Lőrinc Sándorné sz. Vindis Katalin – az öt éves gyermekétől) kitelepítették miután fiatalabb unokanővéremet a Csurgói Gimnázium tanulóinak szeme előtt, mint „földbirtokos” gyereket a gimnázium akkori igazgatója személyesen kísérte ki az iskolából, A család másik része Putnokig menekült az öt éves unokával.
A szentpáli rokonok közül nagybátyám Recsken, míg frissen házasodott kisebbik fia Hortobágyon valamelyik birkahodályban Árkus tanyán találta magát nagyapjával együtt. A fiataloknak Hortobágyon született meg gyermekük.
Idősebbik fia Szombathelyig menekült, ahonnan 1956-ban (56-os szereplése miatt) Ausztrián, Hollandián keresztül a kanadai Edmontonban telepedett le, ahol középiskolában dramaturgiát tanított, színjátszott.

Talány, hogy mi miért úsztuk meg.
Talán azért, amit valamikor a 60-as évek közepén nagyapám egykori cselédje az utcán megállítva mondott „Tudod Zoli nagyon rendes ember volt a nagyapád.”
A családtól tudom, a porrogszentkirályi kommunisták azért úszták meg a fehérterrort, mert nagyapám azt mondta Szentkirályon nem történt semmi.
Nagyapám nagykorúságától haláláig volt a község választott képviselője, több ciklusban többek között a II. világháború alatt a község bírája.
Apám a hozzáfordulóknak, ahol tudott tanácsaival segített. Sokszor hozta haza nyugdíjas munkavállalóként hivatali írógépét és írta vele a leveleket, kérvényeket.

A családunk megkapta ott és akkor, amikor kellett, névtelenül az éppen szükséges segítséget.

Téved, aki azt hiszi, hogy az én történetem egyedi. Szinte minden vidéki családnak meg volt az ehhez hasonló maga története. Mindenkinek teljesítenie kellett a beszolgáltatást, bármilyen szegény is volt. Vittek mindent mindenkitől. Terményt, állatokat (baromfit, tojást is.)

Jött 1956. október 23-a. Ilyen még a történelem során talán sohasem volt. Vidéken szinte minden településnek meg volt a maga 56-ja a nép szinte 100%-os támogatásával, amit a forradalom leverői szerettek volna elfelejteni vagy elfelejtetni. Ez részben sikerült is nekik. Minden eszközzel tettek róla, hogy így legyen.

Valamikor, a budapesti események híre eljutott Szentkirályra (a pontos dátumra nem emlékszem) a falu népe is megmozdult. A családot én képviseltem. Későbbi szerencsénkre apám ekkor ágyban fekvő beteg volt.
Ekkor kezdtem a nyolcadik osztályt. Mi iskolások, ahogy egyéb alkalomkor gyülekeztünk most nem az iskolánál, hanem az evangélikus templom előtt a falu népével együtt. Itt a I. világháborús emlékmű mellett hangoztak el a beszédek, melyek igyekeztek megnyugtatni a falu népét. Emlékeim szerint beszédet mondott Lágler Béla evangélikus lelkész, Dr. Korcsmár József orvos és még mások is.

Közös elhatározásra eldöntöttük, hogy Porrogra vonulunk. Az utca másik oldalán tanácsház (Dudás ház) előtt gyülekeztünk. Az iskolások – a szokás szerint – a legidősebbek (mi) elől. A zászlót Tóth Jóska kezébe nyomták, aki az iskola legjobb és egyben talán a legmagasabb tanulója volt. Mellesleg a 18-as kommunista Tóth Jóska bácsi unokája.
Gyülekezés közben megállt mellettünk egy Csurgó felől érkező katonai tehergépkocsi, melynek platóján a vezetőfülkének támaszkodva vállára vetett dobtáras géppisztollyal állt egy katona. Nem emlékszem rá milyen színű parolinja volt (váll lap – biztos, hogy nem piros).
A katona leugrott a teherautóról és fenyegetően géppisztolyát a zászlót tartó Jóskára fogta. Mindez tőlem 5-6 méterre történt. Nem tudom minek a hatására – a magyarázkodás, vagy a tömeg látványa – leeresztette a pisztolyt és visszaszállt a teherautóra. Az autó Porrog irányában távozott.

A tömeg átköltött mozgalmi indulókat, 1848-as dalokat énekelve, „Vesszen Rákosi, vesszen a párt”-ot, „Ruszkik haza”-t  skandálva vonult a porrogi bolt elé, ahol a porrogiak csatlakoztak a tömeghez.
Itt ismét beszédek hangzottak el. Majd dalolva, skandálva indultunk hazafelé

Somogyi Hírlap
2023.08.26.

Valószínű valamikor e napon választotta meg a tömeg a Porrogszentkirály Községi Nemzeti Bizottságát – Szántó László: „Az 1956-os forradalom Somogyban” című könyve szerint –  1956. október 28-án.
Tagjai: Csók Mihály elnök, ifj. Göbölös Jenő titkár, Barna József, Horváth János, dr. Korcsmár József, Porcsa István, Nagy Béla

Községi nemzetőrség parancsnoka: Horváth János. (Valószínű Horváth (Lapu) János.)
Néhány névre a nemzetőrség tagjai közül emlékszem: Horváth (Lapu) Sándor, Pető János, Varga (Imrejankó) János, Vidákovics József.

Ami még emlékeimben megmaradt: 1956. októberében édesapámat egy gyékényesi követség kereste fel.
(Egyikükre kisgyermekkoromból emlékszem a Gyékényes falui focicsapat volt középhátvédje (talán Gergelics nevű?) volt. Valamikor egy meccsen sérülést szerzett, a becsúszó ellenfél stoplijai véresre karcolták a combját.)
Arra kérték, hogy Gyékényesen vegye át a közigazgatás vezetését.
Ekkor már jól látszott, hogy a forradalmat leverik. Pestről már menekültek. Apám a felkérést gyermekei továbbtanulására hivatkozva elutasította. Ennek köszönhetjük, hogy mindkettőnket felvettek a Csurgói Gimnáziumba és diplomát szerezhettünk nappali tagozaton.

Apám rokkantnyugdíjasként a Porrogi Földműves Szövetkezet irodáján dolgozott. A forradalom leverése után Porrogra, sógorához menekült a Csurgói Nemzeti Bizottság egyik tagja – Varga (Fejes) nevezetű és annak talán egy társa. A rokonok abban reménykedtek, hogy apám segíteni tud, helyismerete révén, az illető Jugoszláviába meneküléséhez. Ehhez azonban Apám konkrét segítséget nem tudott nyújtani. A szökés sikerült. Az illető Jugoszlávián keresztül Svájcba menekült. Családjával a későbbiek során rendszeresen Jugoszláviában találkoztak.

Megtorlás:

PUFAJKÁSOK

Dr. Korcsmár József tartalékos hadnagy volt, Lefokozták.
Lágler Bélát gyermekein keresztül zsarolták, „felkérték” a helyi népfront elnökének. Utóda talán nem véletlenül Horváth (Lapu) Sándor lett.
Tudomásom szerint legrosszabbul a helyi nemzetőrség tagjai jártak. A pufajkások összeszedték őket. Csurgón „elbeszélgettek” velük. Nagybátyámat: Varga Jánost úgy megverték, hogy majd leszakadt a veséje. Hetekig feküdt ezután. Testvére – nagyanyám – csak sötétben merte látogatni.
Osztálytársamat a hadi árva Nagy Ferit, jó tanulmányi eredménye ellenére  nem vették fel a középiskolába. Édesanyja a mezítlábas fiút kézen fogva bevitte az iskola igazgatójához megkérdezve az elutasítás okát. Az igazgató egy papírt lobogtatott a kezében, hogy a gyerek illetve a nevelőapja ellenforradalmár volt (Vidákovics József). Az édesanya nem hagyta annyiban. A nevelőapa felkereste a falubeli párttitkárt, aki írásban igazolta, hogy a családból senki nem volt ellenforradalmár. Ezt a papírt bevitte az igazgatóhoz. Az igazgató megnézte a kapott igazolást és összehasonlította a nála levővel. Az aláírás és a pecsét egyezett. Ferit felvették a gimnáziumba.

Ezekről van konkrét tudomásom. És még mennyi mindenről nem tudok. Az emberek annyira féltek, hogy még talán családjuk sem tudott mindenről. Az élők még most sem mernek, akarnak beszélni.

– Nagybajomban ledöntötték a Szovjet hősi emlékművet. Erről a szerző kényszerűségből, mentegetésként Nagybajom történetében ezt írta: „… Néhány megtévesztett fiatal megrongálta a szovjet hősi emlékművet….”
Az emlékművet azonban nem sírhelynek tekintették ledöntői, hanem jelképnek. Egy leigázó hatalom jelképének. Ledöntése a jelképnek szólt nem a halottaknak.
Rákosi soha nem kerül hatalomra, ha Szovjetunió nem szállja meg az országot. Ez, ha nem is volt tudatos a „fiatalok” számára, de az érzés igaz.
És az emlékmű ledöntői még a rendszerváltás után sem szólaltak meg. Vajon miért? –

Egyéb példák: a gimnáziumban több berzencei osztálytársam volt. A berzencei sortűzről csak évtizedekkel később hallottam.
Unokabátyám még 1972-ben is csak félve mert hazalátogatni Kanadából. Félt a megtorlástól. Ezekről sem tudtunk. (A híreket elnyomta az inkei katonai zavaróállomás berregése.)
Az volt az általam ismert bűne, hogy az utolsó felkelők kezén lévő rádióban (Győr,, Sopron?) franciául beolvasta a következő szöveget:  „…az orosz csapatok általános támadást indítottak a magyar nép ellen. Kérjük az Egyesült Nemzeteket: Segítsetek! Ejtőernyősöket kérünk! A világ lelkiismeretes és tisztességes népeihez fellebbezünk. Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”

Segítettek?

Vajon miért nem? Mert érdekeik mást kívántak.
Akik tehettek volna valamit, csak sajnálkoztak. Befogadták a menekülteket. Ezzel sem jártak rosszul.

Segítséget a nyugati országok polgáraitól kaptunk.

Tanuljunk a történelemből. A latinok már megmondták „Historia est magisztra vitae!”

*

Nagybajom, 2017. október 19.

  Kiss Zoltán

Utóirat:
Megéltem a német megszállást, a bolgárok, oroszok bevonulását, a Rákosi korszakot, 1956-ot, a Kádár rendszert, aktívan a rendszerváltást, napjainkat.
Legnagyobb hatással rám 1956 volt.
Ilyet a 48-as ifjak érezhettek azon a bizonyos március 15-én.
Számomra ez nem történelem, hanem az életem.

1956-ban Porrogszentkirály lakóinak száma emlékeim szerint öt hatszáz fő között volt. Én egy vagyok közülük. Mindegyikünknek megvoltak az 56-os emlékei. Biztos vagyok abban, hogy a faluban történtek töredékét jegyeztem le. A történelem általánosítások sorozata. A konkrétumok nélkül nincs az általánosításoknak alapja.
A hatalom 56 után mindent igyekezett megbüntetni. Hány, de hány ember életét tették tönkre. A hatalmat az elrettentésen kívül a bosszú is motiválta. Mert mi a magyarázata annak, hogy egy idő után titkolták a számonkéréseket Kádár, Apró, Dögei.

KUKORIS

NAGYBAJOMfigyelő

KUKORIS

Hogy hogyan készítette nagyanyám nem tudom. Utoljára (Cserepes) Porcsa (Alsó) Jancsi bátyám torán ettem Szentkirályon. Pörkölthöz kínálták.
Az ünnep kelt tésztája volt. Szinte mindig kemencébe sütötték. Emlékszem rá esküvőre menet a „kinnállóknak” kínálták egy üveg bor kíséretében, de felkerült az ünnepi asztalra is. Még dédnagyanyám élt nem múlott el vasárnap úgy, hogy ne került volna valamilyen kelt tészta az asztalra. (Diós, mákos „kőttes”, patkó, kuglóf stb.) Mi gyerekként jobban kedveltük a cukros vajas süteményeket.

A kukoris szentkirályi receptjét (Csurgó környékének kultikus kalácsát) az „Izőrzők” oldaláról töltöttem le. Egy biztos, az eredeti receptben nem szerepelt a margarin. Ha olajat használtak az is legfeljebb tökmagolaj volt, vagy zsír. Szerintem tojást csak a kukoris megkenéséhez használták. (Túlságosan fehér volt az „eredeti” kukuris tésztája.)
A recept 5 kg liszthez készült. Ezt számítottam át kisebb mennyiségekre. A sütés hőfokát és idejét a kemence hőfokához igazítottam. Ezeket ki kel próbálni.
Az interneten találtam egyéb kukoris recepteket. Először Papp Imi (Csurgó) Nagymartonban lejegyzett receptjét találtam meg évekkel ezelőtt. Sajnos most nem találom.
Találtam egy csurgónagymartonit, egy Pápa Fanni által jegyzettet és egy csicsóit. Feltételezem, hogy ezek beleférnek egy sütőbe és kipróbálták őket.

PORROGSZENTKIRÁLYI RECEPTEK

https://www.youtube.com/watch?v=31vTO6Ll6Cs

http://www.mo-ka.hu/receptek/porrogszentkiraly.pdf

1db kukoris (vagy két kisebb kukoris) (Porrogszentkirály)

Hozzávalók: 50dkg liszt, 8gr só, 10gr cukor, 1,5dkg élesztő, 1db kis tojás, 2,5dkg margarin, 4dl tej, 1 evőkanál olaj.
0,5 deciliternyi langyos tejbe belemorzsoljuk az élesztőt, és hozzáadjuk a cukrot. A lisztet átszitáljuk, megsózzuk, a felvert tojás több mint felét beleöntjük a felfuttatott élesztővel, és az apránként adagolt többi langyos tejjel összedolgozzuk. Amikor már jó alaposan kidagasztottuk belegyúrjuk a margarint, és az étolajat. A tetejét is átkenjük étolajjal, megszórjuk liszttel, és fél órán át, meleg helyen kelesztjük.
Ekkor lisztezett abroszon a cipót alaposan átgyúrjuk, hogy szép gömbölyű legyen. Letakarjuk, és újabb fél órát kelesztjük.

Ezután a cipót kettévágjuk, és hosszú, kétujjnyi vastag rudakat sodrunk belőle. A két rudat egymással keresztezzük, összefonjuk, a végeit összeillesztjük, hogy kör alakot kapjunk. Kicsit még kelesztjük, majd a maradék tojással átkenjük a tetejét, és sütőlapra, vagy a legnagyobb gáztepsibe tesszük. A sütőt, több mit 200 C0on előmelegítjük, majd a hőmérsékletet 200 C0-ra mérsékeljük. Kb. félóra alatt megsül.

2db kukoris (Porrogszentkirály)

Hozzávalók: 1kg liszt, 16gr só, 20gr cukor, 3dkg élesztő, 1db tojás, 5dkg margarin, 8dl tej, 2 evőkanál olaj.
1 deciliternyi langyos tejbe belemorzsoljuk az élesztőt, és hozzáadjuk a cukrot. A lisztet átszitáljuk, megsózzuk, a felvert tojás több mint felét beleöntjük a felfuttatott élesztővel, és az apránként adagolt többi langyos tejjel összedolgozzuk. Amikor már jó alaposan kidagasztottuk belegyúrjuk a margarint, és az étolajat. A tetejét is átkenjük étolajjal, megszórjuk liszttel, és fél órán át, meleg helyen kelesztjük.
Ekkor lisztezett abroszon 2 egyforma nagyságú cipóra szétválasztjuk.  mindkét cipót alaposan átgyúrjuk, hogy szép gömbölyű legyen. Letakarjuk, és újabb fél órát kelesztjük.

Ezután a cipókat kettévágjuk, és hosszú, kétujjnyi vastag rudakat sodrunk belőle. A két rudat egymással keresztezzük, összefonjuk, a végeit összeillesztjük, hogy kör alakot kapjunk. Kicsit még kelesztjük, majd a maradék tojással átkenjük a tetejét, és sütőlapra, a legnagyobb gáztepsibe tesszük egymás fölé – légkeverés -. A sütőt, több mit 200 C0on előmelegítjük, majd a hőmérsékletet 200 C0-ra mérsékeljük. Kb. félóra alatt megsül. A halványabbat tovább sütjük

KUKORIS RECEPT (Csurgónagymarton) 

Hozzávalók:

75 dkg liszt, fél liter tej, 5 dkg vaj, vagy margarin, egy evőkanál kristálycukor, 2,5 dkg élesztő, kb l,5 dkg só.

Langyos tejben cukorral megfuttatjuk az élesztőt, hozzáöntjük a liszthez, dagasztjuk, majd a vajat kissé megolvasztjuk, s fokozatosan a tésztába dolgozzuk, addig dagasztjuk mindezt, amíg labdaszerű sima és rugalmas tésztát nem kapunk. Fél órát kelesztjük, majd újra átdagasztjuk. Félórai kelés után átgyúrjuk, két cipót formálunk, külön-külön kisodorjuk vékonyabb sodrófa vastagságúra. A két rúd végét összeillesztjük és megfonjuk, ezt követően koszorút formálunk belőle. Tojássárgájával megkenjük, kivajazott tepsiben újabb l5-2O percet kelesztjük, majd mérsékelt hőfokú sütőben sütjük kb egy óra, l óra 2O percig.

http://www.csurgoikisterseg.hu/index.php?page=calendar_event&date=2010-08-21&id=2010-08-21

Kukoris

Írta: Pápa Fanni 2016-08-17 16:15:30

Nehézség: Közepes

Hozzávalók:

1 kg liszt
1 ek cukor
0,5 ek só
3 dkg élesztő
1 tojás
5 dkg margarin
8 dl tej

https://csaladireceptkonyv.hu/papa/recept/kukoris

KUKORIS
Somogycsicsói recept
Vasárnaponként és közös munkák alkalmával – gabonahordás, krumpliásáskor – tették az asztalra, a fonott kalácshoz hasonló tésztafélét, a kukorist.

Elkészítése:
Háromdekányi élesztőt 1 egész tojással tejben felfuttatunk, és 1 mokkáskanálnyi cukrot is beleteszünk. Ezt fél kiló liszttel – amibe kevés sót tettünk – és kevés tejjel összedagasztjuk. Végül 1 deka meg- olvasztott margarinnal összedolgozzuk a tésztát. egy óra hosszáig kelni hagyjuk. Akkor két kis cipót formálunk belőle, kisodorjuk, és két ágba fogva összefonjuk. 10-15 percig kelni hagyjuk, majd a tetejét 1 felhabart egész tojással bekenjük. Akkor lesz nagyon finom, ha kemencében sütjük.

http://www.ujgastrovatmagazin.eoldal.hu/cikkek/magyar-konyha/a-babos-kaposzta-es-egyeb-finomsagok.html

pZ

In memoriam Gerse Imréné

NAGYBAJOMfigyelő:
2015. július 23.

Elment Gerse Imréné Erzsike.
Nemzedékek tanítónénije.
Tanítványai miden bizonnyal szívesen emlékeznek rendezéseire. A színjátszó szakkör vezetőjeként szép sikereket ért el.
Rendszerváltáskor a Nagybajomi MDF szervező alapítója. A szervezet megszűnéséig vezetőségi tagja. Az első nagybajomi nyílt alapítvány a Gyermekekért Alapítvány” egyik kezdeményezője. Az alapítvány kuratóriumának első elnöke.
A Fidesz Nagybajomi szervezetének tagja. Rövid ideig a Nagybajomi Képviselő Testület képviselője, a művelődési ügyekkel foglalkozó bizottság vezetője.
Egész életében példát mutatott, közösségeket szervezett, mint “tanító”.
Csendes egyéniségével töretlenül bízott a demokráciában.

Olvassák a költő versét!
Váci Mihály: Még nem elég

Emlékét nem feledjük!

Hozzátartozói fogadják részvétemet!

pZ

185 éve halt meg Virág Benedek

NAGYBAJOMfigyelő:
2015. január 23.

Kedden volt Gyergyai Albert, tegnapelőtt Tibol László születésnapja, tegnap ünnepelte az ország a Magyar Kultúra Napját, mely a Himnusz születéséhez kötődik.
viragbenMa a nagybajomiak  Virág Benedekre emlékeznek. (Mivel születésének dokumentált körülményeit nem ismerjük, ezért halála napján: január huszonharmadikán.)

Az alábbi mondatok a Nagybajom Figyelőben jelentek meg 2010 január 12-én „A feledett Virág Benedek” című írásban:

„1754-ben született és 1830 januárjában halt meg a szerzetes, világi paptanár, korának legnagyobb, a késői korok meghatározó ódaköltője, a „magyar Horác”.
Korának óriási tekintélye volt. Mindenki kikérte véleményét, aki számított a hazai kultúrában. Tanácsait meghallgatták. Budai otthonában felkereste többek között Berzsenyi és Csokonai is.
Születését nem anyakönyvezték…
…Így nem tudjuk azt, hogy Nagybajomban, vagy Dióskálon született-e. Ő maga erről így ír: „Ott születtem, hol a bajt nagyban osztogatják”…
…De nem ez a fontos. Az fontosabb, hogy mely települések érzik magukénak. Legyen az Dióskál, Nagybajom, Nagykanizsa, Pécs, Székesfehérvár, vagy Pest-Buda.
Egy biztos: haza Nagybajomba jött. Nagybajomba a Fő utca és a Jákói utca kereszteződésében lévő „dombon” lakó szüleihez.”

Kiss Zoltán

75 éves lenne…

NAGYBAJOMfigyelő:
2015. január 21.

02sz051940. január 21-én Nagybajomban született itt élte egész életét, a nagybajomi temetőbe nyugszik
Tibol László tanár, festőművész, szakfelügyelő, az általános iskola egykori igazgatója, tanítványok nemzedékeinek Laci bácsija, kollégái és ismerősei Lacija, aki életét a közösségnek szentelte.

„Laci kimondottan közösségi ember volt, elismert művész, megbecsült tanár, megyei szakfelügyelő.
Jól focizott, a Pap Jenő által évtizedekig vezetett felnőtt énekkarnak oszlopos tagja, a faluban szinte minden közösségi rendezvénynek résztvevője. Jellemző, hogy művész létére saját kezűleg díszítette szilveszterre a Patak vendéglőt. Nem hagyta, hogy a végzős osztályok a tablót drága pénzen készíttessék, maga készítette, sokszor még a keretet is adva a tablóhoz.
Saját kárára is önzetlen volt. Mindig az iskola, a gyerekek érdekeit nézte. Mindezt a szülők és gyerekek is érezték.
Az 1990-es önkormányzati választásokkor, mint képviselő-testületi tag, a választók több mint 50%-a bizalmát élvezte. Egy szavába került volna, hogy a község polgármestere legyen. Önzőek voltunk, mi nem akartuk, mert azt szerettük volna, hogy az iskola igazgatója legyen. Hetekig tartott, míg erről meggyőztük.
Vezetőként is közösségi ember maradt. Vallotta: „egyedül nem megy” Ha nem is úgy, ahogy ő azt várta volna, de a közösség melléállt.
Hagyományokat teremtett. Az ő idejére tehető a diákröplabda felvirágzása, a „Gyermekekért alapítvány” elindítása. Városi hagyományokat ébresztett és ápolt a Csokonai-napok elindításával és rendszeres megszervezésével.”
Részlet a Nagybajom Figyelő 2014. május 31- megjelent cikkéből

Kiss Zoltán

1 / 11 oldal

Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén