NAGYBAJOMfigyelő:
2015. február 24.
BAJOMI TÖRTÉNETEK XVII.
BAJOM HUMORA I.
BAJOM HUMORA II.
BAJOM HUMORA III.
BAJOM HUMORA IV.
BAJOM HUMORA V.
BAJOM HUMORA VI.
BAJOM HUMORA VII.
BAJOM HUMORA VIII.
BAJOM HUMORA IX.
BAJOM HUMORA X.
Írta: Major Tibor
A válasz
Bogyó Józsi bácsi Újsörnyén született. Feleséget Somogyváron talált magának. A Kutasi Állami Gazdaság építésvezetője volt,de Nagybajomban lakott. Mozgalmas, aktív életet élt. Nyugodt, derűs személyisége, tehetsége sok ember megbecsülését vívta ki, sok barátja volt. Édesapja mellett kitanulta az ács mesterséget is, így nyugdíjas korában gyakran vállalt kisebb-nagyobb javításokat többnyire baráti alapon. Aktív volt szinte haláláig. Korán, a hetvenes évei elején halt meg. Utolsó útjára sokan elkísértük. Hadd emlékezzek rá e derűs történettel. Helmann Gyula, a tehetséges fiatal rendőr Nagybajomban kapott állást és szolgálati lakást. Akkor úgy tűnt, hogy számára Nagybajom biztos megélhetést ad, ezért amikor felesége gyermekkel ajándékozta meg, vett egy öreg házat a Kunmajor utcában. A beköltözés után először a ház tetejét kellett a beázás miatt kijavíttatni. Bogyó Józsi bácsi nyugdíjasként nagyon méltányos áron vállalta a tető átlécezését, a cserepek átforgatását. Helmann úr felesége Margó asszony szorgalmasan mosott, főzött a kis családnak, természetesen aznap is, amikor a tetőjavítás történt. Ha csecsemő van a háznál, a pelenka és a gyermekruha mosása akkor sem késhet, ha a tetőt bontják, ezért néha kinézett az udvarra, hogy a poros, piszokkal járó munka hogy áll odakint. Amikor látta, hogy a lécezés befejeződött, megkérdezte Józsi bácsit: Józsi bácsi! Teregethetek már? Józsi bácsi a tetőről rámosolygott Margóra, és így szólt: Teregess csak angyalom! Az én feleségem is akkor tereget, amikor a legtöbben vannak!
Egy kis pszichológia
Vörös Józsi bácsi 1952-ben vonult be katonának Mórahalmára a határőr laktanyába. Aki ismeri történelmünknek ezt a szakaszát, tudja, hogy ez a Rákosi-rendszer időszaka volt. A kiképzés a szokásosnál is keményebb volt, amit a „növekvő imperialista fenyegetés” indokolt. Az eskütétel után minden katona elfoglalta a beosztás szerinti helyét. Ő villanyszerelő volt, ezért a gépjármű javító műhelybe került. A kötelező elfoglaltság mellett, vagy két őrszolgálat között mindenkinek jutott némi szabadidő is. Ekkor sportolhattak, pihenhettek tetszés szerint. Sokan készítettek maguknak csúzlit, hogy a laktanya területén verebészéssel üssék agyon az időt. Egy alkalommal egy magasabb rangú szovjet tiszt, érkezett a laktanyába egy lengyel gyártmányú, akkoriban elegánsnak számító Povjeda típusú személyautóval. Amíg a tiszt a munkáját végezte, az autót beállították a gépjárművek telephelyére, közel a javító műhelyhez. Józsi arra járván megcélzott egy aszfalton keresgélő verebet. A csúzligolyó a verebet nem találta el, ám pattant egyet az aszfalton, és egyenesen a Povjeda ablaküvegének vágódott. Az üveg az ütéstől pókhálószerűen berepedezett. Józsi a rémülettől hajtva pánikszerűen elmenekült a helyszínről csúzliját pedig bedobta a satupad alá. Akkoriban egy ilyen véletlen miatt hosszú évekig ülhetett börtönben az elkövető, ha szándékossággal, netán szabotázzsal gyanúsították meg. Amikor a sofőr –egy magyarul is beszélő ukrán kiskatona – észrevette a merényletet, azonnal jelentette a műhelyparancsnoknak. A parancsnok felsorakoztatta a telephelyen tartózkodókat, hogy kivizsgálja az esetet, megtalálja az elkövetőt. Akinek van csúzlija, lépjen ki! harsogta a műhelyparancsnok. Józsi kivételével minden csúzlis előre lépett a sorból. Maguk leléphetnek! mondta a parancsnok,ráérezvén, hogy a bűnöst nem az őszinték között kell keresni. /még mondja valaki, hogy egy durva katona nem ért az emberi lélekhez!/ Aztán a lényegre tért. Ki lőtte ki az autó ablakát? A hosszú síri csend után öt kör futást parancsolt a telephely körül a műhelyparancsnoki önkény. Azután – mivel a bűnös később sem jelentkezett, további körök következtek egészen ebédig. Ebéd után a kis csapat teljes menetfelszerelésben nekivágott az országútnak Jánoshalma felé. Mórahalom és Jánoshalma között a távolság testvérek között is megvan vagy 30 kilométer. A parancsnok néha megállította az egyre inkább lankadó gyanúsítottakat de a bűnös nem jelentkezett. Félúton már szívesen vállalta volna a bűnt Józsi , de akkor már attól félt, hogy a kimerült, elcsigázott társai agyonverik. Nem is merte senkinek elárulni, hogy miatta szenvednek. Az eset lassan feledésbe merült, azonban leszerelésük napján a Kiskunfélegyházai vasútállomáson egyik társuk megjegyezte, hogy szeretné tudni, ki miatt szenvedtek egykor annyit. Némi tűnődés után a lelkiismeret legyűrte a megtorlástól való félelmet, Józsi bevallotta bűnét. Egy pillanatnyi döbbent csend után egyikük azt mondta: jól van, nem bántunk, de jössz egy sörrel nekünk. Ennél jobban nem is végződhetett volna a történet.
