NagybajomFigyelő

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. április 7.

Számomra ezt a könyvet majdnem ötven évvel ezelőtt 1965 őszén – Pécsen a Tanárképző Főiskolán – Gergely tanár úr nyitotta ki.

Volt annyira bölcs, hogy tudja, aki 12 évi tanulás után nem tud helyesen írni, az az életé végéig képtelen lesz erre. Így hát  a húsz – harminc matematika szakos hallgatónak, kedves professzora Gyergyai Albert  – akkor még kéziratban létező – könyvét olvasta abban a rendelkezésére álló heti 3/4 órában, mely a nyelvhelyességre jutott. Mi pedig alig vártuk azt a heti háromnegyed órát.

Ezt a könyvet minden bajominak olvasnia kell! Árad belőle a szeretet.
KLIKKELJENEK a borítóra, akkor olvashatják e könyv első három részét

Kiss Zoltán

GYERGYAI ALBERT

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. április 6.

 

Amikor ezt a fő címet adtam – a történek gyűjtése során –  nem törekedtem teljességre. Jól tudom, hogy még az interneten is sok írás található, mely ezt a címet viselhetné.
Ezek közé tartozik a somogyi Takáts Gyula Kossuth-díjas költő 1962-ban írt és először 1993-ban megjelent tanulmánya.

 

 

 EGY KERTRE EMLÉKEZVE
(Művek és mesterek között)

Írta: Takács Gyula

Csokonai Somogyban
(Tanulmány)

3. A Bajomi Helikon

Így fordult Szokolayval együtt Nagybajom felé. Itt élt Pálóczi Horváth Ádám és Sárközy István (1759–1845). A két kisded Sárközy-kastély körül nézzük csak meg, Nagybajomban milyen élet alakult ki?
Pálóczi Horváth Ádámmal Csokonai már korábban költői verses levelet váltott. Mi sem természetesebb, hogy személyesen is felkereste. Benne nemcsak a magyar felvilágosodás, hanem a népies magyar verselés harcosát és egyben a sokoldalú emberi életideált is látta. Pálóczi Horváth Ádám akkor már megírta a Hunyadiász néven emlegetett hőskölteményét. Nevét és szerepét különösen a Dunántúlon becsülték sokra. A népdalgyűjtés lelkes elindítója volt. Mint ember, igen sokoldalú és nagytudású: jogász, gazda, teológus, mérnök, csillagász és költő. Kondor József Csurgón 1897-ben megjelent tanulmányában említi, hogy Pálóczi nemcsak somogyi népdalokra, hanem azoknak dallamára is megtanította a rossz hangú, de kitűnően spinétező költőt.
Csokonai ezek után nem csoda, hogy tanítómesterének vallotta a névnapjára írt köszöntő versében.

Te vagy első ember köztünk és Ádámja magának,
A kies magyar Helicon szűk Paradicsomának…

Pálóczi felesége Sárközy Jusztina volt. Unokahúga Sárközy Istvánnak, akit „ezüsthajú öregnek – Somogy tolmácsának” nevezett egy ismeretlen költő Somssich Pongrácot köszöntő versében 1832-ben. Kazinczyval, Berzsenyivel levelezett, és így természetesen nagy vendégszeretettel fogadta Csokonait, aki Hedrehelyről hamarosan bajomi házába költözött, ahol már az említett megszakításokkal, majd egy esztendeig, és később is az 1799. év nyári iskolai szünetében is lakott. Így alakult aztán ki – ha szabad így elkeresztelnem – a keszthelyit megelőző „Bajomi Helikon” .
Meghitt és különös irodalmi kör volt ez. Természetben élő, jóétvágyú és művelt társaság, melyhez hasonlót ilyen triumvirátussal, azt hiszem, e századból keveset tud irodalomtörténetünk felmutatni. Pálóczi, de különösen Sárközy István „múzeuma”, ahogy az egykori levelek említik dolgozószobájukat, homlokegyenest ellentmondanak Szerb Antalnak a magyar preromantikáról vallott véleményének, tudniillik, hogy falusi nemességünk a nyugati, „a racionalista, filozofikus, spekuláló és kételkedő kultúrát hírből sem ismerte”. Egy nagybajomi orvos, dr. Mózsa Ernő nem régen mutatta ki, leközölve Sárközy bibliotékájának katalógusát, hogy bizony Descartes, Newton, Diderot, Voltaire, La Fayette, Herder és Barclay munkái közkézen forogtak Nagybajomban! Olvasták, vitatták és éltek velük. Tanúk rá Csokonai és Pálóczi művei és a Sárközyvel váltott levelek. Ennek a „Bajomi Helikonnak” igenis a korral tartó egyéni és előremutató véleménye volt nem egy kérdésben. Vegyük csak a nők egyenjogúságát, vagy irodalmi síkon a népire alapozott nemzeti költészet útja felé való tapogatózást Kazinczyval szemben. Szerepük és munkásságuk, közéleti és irodalmi síkon is kimutathatóan érdekes tükre a felvilágosodás és polgárosodás szorításában vajúdó művelt vidéki nemesség életének és gondolkodásának. A magyar reformkor előkészítői voltak, mégpedig a Martinovics-per mártírjainak szomorú levelű fája árnyékában… – Kimondták-e véleményüket? – Ahogy lehetett és a maguk módján, igenis, kimondták. Gondoljunk Sárközy könyveire, Pálóczi Ötödfélszáz énekei-re, mely Petőfiig mutat, vagy Csokonai és Pálóczi haladó gondolatokban gazdag verses leveleire. Vegyük elő csak Pálóczinak Kazinczyhoz írt leveleit, vagy a Megholt Csokonai Vitéz Mihály nevében az élő Kölcsey Ferencnek címűt, és bátran mondhatom azt, hogy irodalomkritikai koncepcióban sem volt hiány Bajomban, amikor ebben a levelében a felsorolt példák után Csokonai jövendő sikerét jósolta meg. Sajnálatos csak az, hogy Pálóczi következetes szorgalommal nem folytatta ezt a kritikai és irodalompolitikai harcot, amelyet jó alapra épített és jövőbe mutató tételét le is fektette. Pálóczi nem „göcseji nemes irodalmár”! De olyan típus, aki az időre bátran bízta igazát, melyért nyugalmát igaz, nem áldozta fel, mint Kazinczy, aki később a kemény akaratú, szívósan harcoló jellem iróniájával mosolygott a jó úton baktató, kényelmes Pálóczira. De igazolta-e a kor az ő iróniáját, mely hosszú éveken át egyedül mosolygott ránk az időből? Azt hiszem, az itt vázolt „Bajomi Helikon” szerepe is azt bizonyítja, hogy nem. Az idő tükre megfordította e mosoly ragyogását.
Ebben a környezetben élt tehát Csokonai. Sokat tanult és látott. Természete nyugtalan, s a bajomi esztendőt is gyakran meg-megszakította kiruccanásaival Kisasszondra, Korpádra, Csökölybe, Hedrehelyre látogatva. Mint a higany, máskor Kadarkúton, Gigén, sőt Szigetváron, majd a pécsi nyomdában és Kaposváron tűnik fel. S mert kedve is lassan visszatért, és vendéglátóinak sem akart adósa maradni, így aztán a nem sokra becsült „alkalmatosságokra írt versezetei” is egyre szaporodtak. Nézzük meg ezeket is.
Így Somogyban, anélkül hogy irodalmi terveit feladná, üres óráiban a megélhetés reményében a vidám társaságok és falusi mecénások kényszerű lantosa lett. Leveleiből tudjuk, hogy vidáman élte napjait. Szórakoztató írásain maga is jókat derült, de legalább megvolt az az elégtétele, hogy azokon is nevetett, akiknek ez tetszett, mert ő ezeket a versezeteit nem sokra becsülte. Az ilyen versek művelőit „kíntornázó, a Helicon bodzás tövében kézmunkát űző versjártóknak” tartja, „akiknek nem kilenc múzsa, kilencszáz sem győzne eleget tenni, annyian vannak ezek az urak, és oly nagyon szolgáltatják magukat. Mihelyt pedig vége van a jelen alkalmatosságnak, ők is mint a tánc, vendégeskedés és éjszakázás miatt kifáradt vendégek, lenyugosznak a Parnasszust bodzái közt, s a halhatatlanságnak boldog reménysége alatt aggódatlan alusznak, mindaddig, míg valamelyik újabb sollemnitásnak lármája azt nem kiáltja fülükbe: Kelj fel, poéta!, melyre minden bodzaberkek: Kelj fel múzsámmal zendülnek meg”. Ebben az alkalmi versei elé írt vidám, de a derű alatt akkora fölénnyel és komolysággal ítélkező előszavában „nagyjában gezemicének” tartja ezeket az írásait. De – ha csak egy fél mondatban –, mégis hisz pár sorukban, melyekből úgymond: „jövő aranyidők poétái talán gyöngyöket szedhetnek”. – És így folytatja: „Nincs nagyobb rosta az időnél: addig-addig lebeg az, míg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és minden gizgazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység. Elég van ebben az én könyvemben olyan, amit magam is csak az ő számára tartok.” Mégis nézzük meg, mit mondanak el ezek a versek Csokonai somogyi napjairól. Sorai nyomán végigkísérhetjük csaknem két évi tanyázását a Somogyságban. Ezek a versek, melyekről már hallottuk Csokonai nem éppen hízelgő véleményét, kétféle stílust mutatnak, aszerint, milyen alkalomból és kinek a részére készültek. Szép számmal találunk ilyen verseket, melyeket Csökölyben, Hedrehelyen, Nagybajomban, Gigén, Kisasszondon, Korpádon, Kadarkúton, Szigetváron, Csurgón vagy Kaposváron írt. Egyik részük a Festetich, Czindery és Széchényi vagy Sárközy családokat fodrozta körül a késői barokk minden szabványos kellékével.

Takáts Gyula: Egy kertre emlékezve (Művek és mesterek között) Digitális Irodalmi Akadémia
© Petőfi Irodalmi Múzeum • Budapest • 2011. p.117-121.

Takáts Gyula: Csokonai Somogyban. 1962.  Megjelent:Digitális Irodalmi Akadémia

Takáts Gyula: Csokonai Somogyban. Tanulmány. Kaposvár. 1993. Kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, 32 p.

Kapcsolódó írás: Fejezetek Nagybajom történelméből

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. március 24.

Az elmúlt napokban elektronikus levelet kaptam Bertók Lászlótól, melyben többek között ezeket írja: …”Látván, hogy milyen eleven Nálatok Csokonai emléke, jutott eszembe, hogy a róla szóló könyvemben (Így élt Csokonai Vitéz Mihály. Bp. Móra Kiadó, 1973) valaha több oldalnyit írtam a költő nagybajomi esztendejéről, Pálóczi Horváth Ádámmal és Sárközy Istvánnal való kapcsolatáról.”…
Most ennek a könyvnek egy részét teszem közzé. A képek a mű 1973-as kiadásából valók, melyet még annak idején a csurgói könyvesboltban vásároltam 15,- Ft-ért^*. A szöveget az elektronikus kiadásból másoltam.

^*Annak idején  15,-Ft kb. egy havi fizetésem század része volt.

Kiss Zoltán

ÍGY ÉLT
Csokonai Vitéz Mihály

Írta: Bertók László 

 

5. „A rengeteg Somogyságban”
(Részlet)

 …Egyik napfényes tavaszi reggelen parasztszekér állt a hedrehelyi tanítólakás elé. Szokolai Dániel felsegítette az ülésre barátját, és elindultak Nagybajomba, Pálóczi Horváth Ádám látogatására. Pálóczi Horváth és Csokonai még 1792-ben verses levelet váltottak, s Kazinczy volt, aki „enyv gyanánt fogta össze” őket. Ismerősként köszöntötték egymást. 

Pálóczi Horváth az idősebb és nevesebb költő. Amellett jogász, teológus, mérnök, csillagász, valóságos polihisztor. Mindennek a tetejébe még jó gazda. Birtoka, földje van, amiről Csokonai csak álmodozott. Még aznap este bemutatja vendégét sógorának, Sárközy Istvánnak. Sárközy irodalomkedvelő bajomi földbirtokos, aki maga is levelezett Kazinczyval.

Csokonai egyik napról a másikra olyan társaságba kerül, ahol jó bor és pálinka mellett irodalomról, politikáról folyik a szó. Nem győzi dicsérni Sárközy könyvtárát, ahol a francia felvilágosodás íróinak, Diderot-nak, Voltaire-nek a könyveit is ott találja. Persze Sárközy messze áll az ő jakobinus indulataitól, de a németeket vele együtt szidja, s lelkesedik a franciákért.

 A költőt hamar megszereti. Kéri, költözzön át hozzá Hedrehelyről. Akár holtáig ellakhat nála. Csokonai belátja, hogy az alispánjelölt földesúr sokkal inkább képes a vendéglátásra, mint a hedrehelyi tanító, s az sem megvetendő, hogy Nagybajomban könyvek és irodalmárok társaságában élhet. 1798 júniusában átköltözik Sárközy Istvánhoz. Kisebb-nagyobb megszakításokkal majdnem egy esztendeig lakik nála.

Június végén a házigazda és a somogyi nemesség nagy ünnepre készül. Július 4-én fogják beiktatni Kaposvárott a főispáni székbe gróf Széchényi Ferencet. A név hallatára Csokonai felüti a fejét. Széchényi Ferenc? Az egyetlen főúr, aki két esetben pénzzel támogatta. Itt az alkalom, hogy újra lekötelezze. Gyorsan megírja A haza templomának örömnapja című költeményét, Sárközytől pénzt kér, és Pécsre utazik, hogy kinyomtassa. Amikor a beiktatási ünnepség napján átnyújtja Széchényinek, száz forintot kap.

Végignézi Kaposvárott a nemesek bevonulását, a beiktatási ceremóniát. Gratulál házigazdájának, aki

Széchényi mellett alispán lett. A tőle kapott díszmagyarban az esti bálon is részt vesz. Sürög-forog az úri gyülekezetben, s hogy valamivel viszonozza a vendéglátást, hirtelenjében újabb alkalmi költeményt szül. Ezzel Széchényi Ferencnének tiszteleg, s ötven forint üti a markát.

Július 7-én utaznak vissza Nagybajomba. Ott a házigazda feleségének neve napját ünneplik. Mit tehet a vendég? Őt aztán igazán illik felköszöntenie. Pedig sokallja már az alkalmi versgyártást. Humorosan szövi bele véleményét a köszöntőbe:

Mennyi volt a pécsi várban,
Mennyi itthon s Kaposvárban
Fáradságom és bajom!
Alig jövök meg amonnan,
S már letett lantom újonnan
Felparancsolja Bajom.

(T. N. nádasdi Sárközy Istvánné… tiszteletére)

…Alkalmi verset addig is, később is sokat írt. Különösen Somogyban, ahol a vendéglátó uraságok szinte elvárták a köszöntőket. Mással fizetni nem tudott, így szolgálta meg az ellátást. Alkalmi verseit nem sokra tartotta. Amikor néhány év múlva annyira megszaporodtak, hogy kötetet állíthatott össze belőlük, a bevezetőben így minősítette őket:

„Én magam is megvallom, hogy ennek a gyűjteményemnek nagy részét nem azért adom ki, mintha

azokat a múzsákhoz méltónak tartanám. Egy része lát azért világot, hogy magam is érzem róla, hogy valósággal poétai darab; más részét néhol-néhol képenként, helyenként tartom poétainak; vannak olyan poémák benne, amelyeket a tárgynak nevezetes volta miatt, vagynak olyanok, amelyeket tiszteletből vagy háládatosságból, vagynak, amelyeket parancsolatból nyomtatásra adtam… Nincs nagyobb rosta az időnél… Elég van ebbe az én könyvembe olyan, amit magam is csak az ő számára tartok.”

Egyelőre nem menekülhet. Sárközy István bemutatja a rokonságnak. Elviszi anyjához és öccséhez Kisasszondra, el Sárközy Lászlónéhoz Kiskorpádra. Kisasszondi kirándulás emlékét őrzi a költő egyik legszebb verse, A magánossághoz. „Ha mások elhagyának is, ne hagyj el” – fohászkodik a magányhoz, amely egyedüli „mentsvára a magán szomorkodóknak”, kerüli a királyok udvarát és a kastélyokat.

Hiába a szíves vendéglátás, az úri ceremóniák, a költő nem csinálhatja, amit szeretne. Vendéglátói többsége abban látja a költészet feladatát, hogy mulattasson, alkalmi eseményeket zengedezzen. S ki kíváncsi a kastélyokban az ő bánatára? Megfeneklett terveire? Lillára? Újra rádöbben, hogy egyedül van. Hova menekülhetne, hol sírhatná el keserveit, ha nem a természet ölén:

Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyánok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.

A versben megörökített kisasszondi cserfák, bükkfák, gyertyánfák alatt Rousseau tanítványa áll. Amit a társadalomban, az urak között nem tehet, itt, a természetben megteheti:

Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.

Egy évvel korábban, oldalán Lillával, még reménykedett. Most, 1798 nyarán legszívesebben otthagyna csapot-papot. Augusztus 4-én lehangolt, keserű levelet küld Nagybajomból Erdélybe, Aranka Györgynek:

„Nálunk nem a hazának fiai változtak el, hanem… egyéb – – – Boldog vagy óh kisded Erdély!… Vajha tihozzátok, Bethlen fejedelem tartományának nagylelkű polgárai! – vajha tihozzátok csak egyszer béutazhatnék… Hányt engemet a szerencse tulajdon hazámba és tulajdon hazámért… és egyedűl az nyugtatott engemet s az serkentgetett eddig, az ébresztett a munkára, hogy, ha nem telt is, akartam, ha másért nem is, legalább a jövendőért… Néktek örűlni fog a jövő – ama késő – emberi nyom, mi rajtunk pedig szánakozik.”

Pálóczi Horváth Ádámnak és Sárközynek bizonyára elmondta ezeket a gondolatokat. Ilyenkor azonban rendszerint előkerült a pálinkás vagy boros üveg, s népdalok, régi magyar énekek dúdolgatása közben nyugtatgatták: úgysem tehetünk semmit. Horváth Ádám sosem hallott somogyi népdalok dallamára tanítja. Teheti, mert több százat gyűjtött össze. Csokonainak sem kell szégyenkeznie. Már 1796-ban háromszáz dalból álló gyűjteménye volt. A hangja rossz, de a spinéten legtöbbször ő kíséri a többiek éneklését.

A politikai tehetetlenség érzése és a népdalok példája irányítja tollát, amikor népies verseket kezd írni. Ekkor készül el a Parasztdal, majd a Szegény Zsuzsi, a táborozáskor és a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, hogy csak a legismertebbeket említsük. Ezeknek a verseknek ízes népi humora, népdal formája, népies kifejezései, friss paraszti népiességük jelzik az utat, amelyen Petőfi majd nagy költővé válik. Mintha őt hallanánk a Parasztdal strófáiból:

Füstöl, galambom! füstöl a
Kéményetek;
Mert tán bizony nagyon alá
Tüzeltetek,
Héj, héj, az én szívembe is
Nagy tűz vagyon;
Héj, héj azért sohajtok én
Ilyen nagyon.

1798–1799 telében járunk. Csokonai, ha megunja a nemesi kastélyokat, szegényebb barátaihoz menekül. Szokolai Dánielhez Hedrehelyre, Kis Bálinthoz Csökölybe. A bor ott sem hiányzik, s neki van tehetsége az uraknál látott-hallott fonákságok megidézéséhez. A volt iskolatársak dülöngélnek a nevetéstől, ha egy-egy németeket majmoló uracskát vagy pipiskedő dámát kifiguráz.

Ezen a télen írja meg Csökölyben és Hedrehelyen vidám hőskölteményét, a Dorottyát, a játékosan mulatságos eposzt, melyet alcímében „furcsa vitézi versezet”-nek nevez. A pártában maradt vénlányok Dorottya vezetésével szövetségre lépnek, hogy egy farsangi mulatság alkalmával

meghódítsák maguknak a házasságtól húzódozó agglegényeket. A csúf dámákat persze most sem akarja elvenni senki. Az eposzok régi törvénye szerint az istenek lépnek közbe, s miután Vénusz ifjú lányokká varázsolja a néniket – a „furcsa vitézi versezetben” –, mindegyik megtalálja a maga párját.

A csúfondáros humor és vidámság „kútfeje – ahogy Csokonai írja – az, hogy a történetet, amely magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot”. A „nemzeti visszaéléseket”, a nemesek magyartalanságát és tudatlanságát kívánta kigúnyolni. Felvonultatja kortársait, akárcsak a Tempefőiben, de a gúny itt elsősorban a női nem ellen irányul.

Költő is szerepel a hőskölteményben. Alakjában nem nehéz Csokonaira ismerni. A karneváli mulatságra csilingelő társaság, amely éppen úgy vonul be Kaposvárra, mint 1798. július 4-én a főispáni beiktatásra, a költőt fel sem veszi a szánra. De ahogy annak idején Széchényi Csokonait, Dorottya az eposzbéli költőt jutalmazza meg. Földet is ad neki, amire Csokonai egész életében vágyakozott. Íme végrendeletének öt sora:

 …Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok
Üresen bocsáták: néki fundust hagyok.
Lencseni kertemet mezei házommal,
Minden bankóimat az egész smukkommal
Adják néki: ebből holtig elverselhet…

A vígeposz nemcsak a csökölyi és hedrehelyi cimborákat fakasztotta humorra, hanem a környékbeli nemesi házak lakóit is. A sikeren felbuzdulva egyre élénkebben foglalkoztatja az Árpád fejedelemről és a honfoglalásról szóló nagy nemzeti eposz terve. Az elejét még Sárospatakon megírta. Ha egyszer valami vagyonhoz jut, vagy eddigi írásait kiadhatja, semmi mással nem akar foglalkozni, csak vele. Van-e remény erre? Somogyban úgyszólván semmi! Ehet, ihat, Sárközynél akár holtáig ellakhat, de sem a Dorottyában megidézett „fundust”, sem a rég vágyott kiadót nem hozza eléje a szerencse. Csupán egy átmeneti állást kínálnak fel neki, s még egyszer tanár lesz.

Bertók László: ÍGY ÉLT CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY Budapest, Móra Könyvkiadó 1973. p. 133-143.

Bertók László: ÍGY ÉLT CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY  Budapest, Digitális Irodalmi Akadémia © Petőfi Irodalmi Múzeum  2011. p. 132-142.

BAJOMI TÖRTÉNETEK VII.