NagybajomFigyelő

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. június 01.

BAJOMI TÖRTÉNETEK XVI.

BAJOM HUMORA I.

BAJOM HUMORA II.

BAJOM HUMORA III.

BAJOM HUMORA IV.

BAJOM HUMORA V.

BAJOM HUMORA VI.

BAJOM HUMORA VII.

BAJOM HUMORA VIII.

BAJOM HUMORA IX.

Írta: Major Tibor

Kié a hurka, avagy a Nadalosi pákosztos macska esete

Ezt a mesét Bank Joci barátomnak és unokájának, Bencének ajánlom.

Nagyanyám, Máté Erzsébet 1879-ben született Böhönyén. Az ottani iskolában tanulta kislány korában e versikét még a XIX. században.

Kamarában az egér                                                                   Meghalt a cica !
futkoz körös-körbe,                                                                          Oda a cica!
három zsák dió van                                                    Nem mondja többet: miau,
a farkára kötve.                                                               Szegény egér szomorú.
Csönög, bönög, csörömpöl,                                                         Sajnálja, siratja,
cirmos cica dörömböl.                                                           Költi, de nem hallja.
Összeveszett az egér                                                              Cicuskám, kelj föl!
pákosztos macskával,                                                                      Itt a jó tejföl!
agyonvágta a cicát                                                                A cicuska föl is kelt,
pattogós farkával.                                                          ketten ették meg a tejfelt.

A régi időkben a torkos, tolvaj, nagyétkű, szemtelen macskát nevezték pákosztosnak. Nagyanyám versében a történet jól végződött, azonban amit Papp Lajos tanár úr mesélt nekem, az kevésbé. A tanár úr újvárfalvai származású. E település három részből áll: Koroknyából, ahol Nagybajom középkori vára állt, Vrácsikból és Nadalosból. ( Nadalos jelentése feltételezésem szerint a nadályos, másképpen a piócás elnevezésből származhat, mivel a környéken sok mocsaras, vizenyős terület, tó van, amikben köztudottan jól érzik magukat a piócák.) Nos, itt Nadalosban élt nem is olyan régen egy idős házaspár. Volt nekik egy macskájuk, amit azért fogadtak be, hogy kordában tartsa a mindent megrágcsáló, összepiszkító egereket. A macska ugyan pákosztos volt, de a mama nagyon szerette, dédelgette, apróbb torkoskodásait elnézte, megbocsátotta. A papa másképp vélekedett. Nemcsak a macskát utálta, de arról volt nevezetes a faluban, hogy a kutyákat is folyton macerálta. Ha biciklire ült, és az utcán csavargó kutyák körülfogták, akkor az erre a célra gyártott szeges botjával szurkálta, ütötte őket, mindaddig, amíg a kutyák inkább elfutottak, ha a papa közeledett. Történt egyszer disznóvágás után, hogy a mama hurkát sütött vacsorára. Amikor kivette a tepsit a sütőből, és az asztalra tette hűlni, azt mondta a papa: Gyere mama, zárjuk be az állatokat, utána már semmi dolgunk nem lesz, addig a hurka is kihűl. Így is lett. Kimentek az udvarra, behajtották a tyúkokat, kacsákat, egyetlen malacukat is az óljába rekesztették. Megbeszélték a kutyával is, hogy jól őrködjön éjszaka, majd bementek, hogy megegyék a vacsorát. Amikor a konyhába léptek, azt látták, hogy a macska az asztalon ül a szétrágott hurka mellett, megnyalja a száját, majd első mancsával a szokásos módon mosakodni kezd. Azt mondja a papa a mamának: Hát ha már így jártunk, menj be a kamrába, hozz ki a stelázsliról egy üveg bort! Amint a mama belépett a kamrába, a papa kívülről rátolta a reteszt az ajtóra, és a moslékkeverővel elkezdte tudományosan kioktatni a macskát, hogy mihez van, s mihez nincs joga. Hiába rimánkodott a mama, amíg a macska nem értette meg, hogy kié a hurka, nem engedte ki a konyhából, a mamát pedig a kamrából. Amikor a papa végre kinyitotta a konyha ajtaját, a macska kisietett a konyhából. Két hétig csak egérhússal élt, mert nem mert a konyhának tájára se menni. A szomszédok mesélték, hogy másnap az idős házaspár konyhát meszelt, mert a macska lábnyomai nemcsak a falon, de még a plafonon is meglátszottak. Aki nem hiszi, járjon utána. Itt a vége, fuss el véle.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 28.

Egyenlőre nincs több része BAJOM HUMORÁNAK. Reméljük Tibor folytatja.
Az egész írást az elkészült részekkel PDF formátumban a Nagybajom Figyelő: ”BAJOM HUMORA” linkjéről elérhetik, illetve e- bookra is tölthetik (PDF formátumban) a következő linkről:
https://dl.dropboxusercontent.com/u/58416047/BAJOM%20HUMORA.pdf

BAJOM HUMORA I.

BAJOM HUMORA II.

BAJOM HUMORA III.

BAJOM HUMORA IV.

BAJOM HUMORA V.

BAJOM HUMORA VI.

BAJOM HUMORA VII.

BAJOM HUMORA VIII.

Írta: Major Tibor

Láta vagy halota?

Zsovár Gyuri bácsinak nagy tisztelője voltam. Ő a Zala megyei Liszó község bírójának unokája volt. Tőle hallottam ezt a mesét. Ő meg talán a nagyapjától.
Az eset még a régi fatengelyes világban történt, amikor az emberek peres, vitás ügyeit nem a
bíróságokon, hanem helyben döntötték el. A faluközösségek által kiválasztott bíró az esküdtek jelenlétében meghallgatta a feleket, és a józan ész tett törvényt. Akkoriban Magyarhonban a hivatalos ügyeket csak magyar nyelven lehetett lefolytatni. Ez egy nagyon zárt közösséget alkotó sváb faluban némi nehézséget okozott.
Történt egyszer, hogy a szomszéd libái lelegelték egy gazda kertjében a salátát. A károsult és a libák gazdája nagyon összevesztek, mert nem tudtak megegyezni a kártérítés összegében, ezért a bíró elé került az ügy. A bíró beidézte a feleket, a tanukat, és természetesen szép számmal megjelentek a kiváncsiskodók is. A bíró – aki maga is erősen törte a magyart, – megkezdte a tanuk kihallgatását:
Szepi bácsi, maga láta vagy halota ? (mármint a káreseményt)
Én nem láta, csak halota – modta a tanu.
Akkor üljön oda a segedjegyző melé!
Franci bácsi, maga láta vagy halota?
Én se láta csak halota – volt a válasz.
Akkor maga is üljön oda a segedjegyzö melé!
Ekkor a kiváncsiskodók közül valaki hangosan elszellentette magát. A jelenlevők harsány derűvel nyugtázták e feszültségoldó eseményt. A bíró felkapta a fejét, és mérgesen kérdezte:
Ki volt az disznó?
Valaki a tömegből így szólt: Senki volt.
A bíró így replikázott: De én halota!
Akkor maga is üljön oda a segedjegyző melé! – mondta az előbbi hang.

Egy korsó bor

Vilmos bácsi, a bádogos mester a Vásártér utcában lakott feleségével és három fiával, Vilivel, Gusztival és Karcsival. A hosszúkás, stílszerűen bádogtetős házukat talán harminc éve bontotta le az új tulajdonos miután Vilmos bácsi legkisebb fia kihalt belőle. Karcsi bácsi szabó volt. Mesterségét nem nagyon gyakorolta. Kertjéből és rengeteg virágjából élt – nagyon szerényen – amely ápolt udvarát díszítette és a járókelők orrát gyönyörködtette bódító illatával egész nyáron át. Nyírott puszpángjait, rózsáit, ezüstfenyőit, tulipánjait, szegfűit sokan megcsodáltuk. Ma már csak a vasból készült utcai kiskapu és a régi kerekes kút bádog tulipánokkal díszített teteje emlékeztet régi gazdájára, hála a mostani tulajdonos kímélő szándékának.
A bádogos mester felesége javasasszony volt. A második világháború előtti mélyen vallásos, babonákkal terhelt világban jól fizetett a rontások levétele, vagy a jövendőmondás, lévén jelentős érdeklődés iránta. Persze ezen adómentes tevékenység haszna ráfért a családra, meg kellett alapozni a három legény jövőjét. Akkoriban a szolgáltatásokat igénybe vevő kuncsaftok – megegyezés szerint – pénz helyett gyakran fizettek terményekkel, élelmiszerekkel is. Egyszer egy középkorú vidéki asszony felkereste a javasasszonyt, hogy űzze el családja közeléből az ártó szellemeket és fordítsa jóra a jövendőt. Ennek az ügyletnek az előzetes megbeszélés alapján tíz liter bor volt az ára, amit az ügyfél egy fonott korsóban magával is hozott. Közölte azt is, hogy haza is viszi a demizsont, hogy ne kelljen érte vidékről még egyszer eljönni. A bort ugyebár akármilyen edénybe nem lehet kiöntözni, ezért Gizlerné hátrasietett a műhelybe az urához, hogy oldaná meg a problémát. Ahogy az asszony bement, Vilmos bá’ elkiáltotta magát:
Vili, Guszti, Káró! Gyertek ide!
Mire a felesége levette a rontást és megvilágosította a jövendőt, úgy mondják a rossz nyelvek, kiürült a korsó.

Átlépett

Nagybajomban az idősebb korosztályból szinte mindenki ismeri ezt a szólást: átlépett mint Tapsonyi Jóska Böhönyéről.
Az igazi nevét nem tudom, talán már senki nem emlékszik rá. Szegény ember volt, némi elmebéli fogyatékkal. Bajomba minden búcsú napjára megjött, hogy öreg klarinétjával keressen néhány fillért. Többnyire a kocsmák körül tartózkodott és fújta kedvenc nótáját:
Áll a kocsi keresztbe Kis angyalom eressz be……
Az emberek ismerték képességeit, ezért többnyire heccelték, ugratták, hagyták, hogy muzsikáljon, néha dobtak neki néhány fillért. Úgy is ismerték, hogy „a kétfilléres Jóska” mert tíz, húsz – vagy ötven fillérest fogadott csak el, a forintost, kétforintost már nem. Igaz, annyit ritkán szántak neki. Általában gyalog járta be a környező településeket, de nagyobb távolságra is elkutyagolt, a Baranya megyei Vásárosbécen is látták. Gyakran kéretőzött fel lovas kocsira, de autóbuszra nem volt pénze. Ha mégis felvette egy jóindulatú buszkalauz, nem kért tőle pénzt, csak elfújatta vele szegényes repertoárját.
Egy alkalommal, amikor haza indult bajomból, egy motorkerékpáros a falu végén megállt és megkérdezte, hogy hova megy?
Böhönyére, az állomási kocsmába – mondta.
Üljön fel, elviszem! – mondta a jó szándékú motoros.
Jóska felült a hátsó ülésre, és úri módon tette meg a kilenc kilométernyi utat.
Amikor a böhönyei vasúti sorompónál leszállt, azt mondta Jóska: köszöni szépen a fuvart, de most átlép Bajomba, mert a kalapját lefújta a szél a zsidó temetőnél.

Segítőkészség

Talán a leg kalóriadúsabb antracit sem ad annyi melegséget a világnak, mint amennyit a derű, a humor az emberi lelkeknek. Sanyi barátomnál dolgoztam néhány hónapig, mielőtt nyugdíjba mentem. Egyik nap ebédidő kezdetén kikísért a kapujáig. Egy testes asszonyság biciklizett arra éppen. Sanyi a köszönés után azt kérdezte: Mari! Megvan még a bundasapka? Az asszony nevetve mondta, hogy persze. Milyen sapka?- kérdeztem.
Hideg, borús őszi nap volt. A Tsz-központ telkén a csemetekertben nagy volt a nyüzsgés. A csemete termelő szakcsoport tagjai takarították be az eladható fácskákat. A csemeték kiásása, osztályozása sok munkáskezet igényelt, ezért az itt szokásos módon testvérek, jó szomszédok, esetleg napszámosok segítették a munkát. A novemberi szél kellemetlenül fütyörészett, ráadásul a kora délutáni órákban eleredt a havas eső is.
Józsi barátom aki 48-as születésű, ritkuló hajú, szépen őszülő ember, derekasan tűrte a szelet, de amikor a kellemetlen havas eső is verte a fejét, valami megjegyzést tett az időjárásra és az otthon hagyott sapkára. Mari asszony –meghallván a méltatlankodást -,így szólt a szenvedőhöz: Nálam van egy méretes bundasapka, azt igénybe veheted!
Az asszonysereg sikoltva nevetett fel a tréfára, Józsi szép fehér arcbőre pedig kissé rózsaszínesebb lett és együtt nevetett a társasággal. Melegség járta át a didergő szíveket, kezeket, néhány percre el is felejtették, hogy időjárás is van a világon.

Andersen meghalt, mese nincs

Vagy mégis van?
Várdai Erzsi néni az idén lesz 94 éves. Ha időm engedi, mindig megállok, hogy néhány szót váltsak Vele öreg háza kapujában. Ő 1920-ban született Bizén. Nagybajomba 1932-ben költözött, amikor édesapja településünk községi kovácsa lett. Életének nagyon sok eseményére emlékszik, bár panaszkodik, hogy már kezd feledékeny lenni. (Bárcsak én emlékeznék ilyen jól életem mozzanataira!) Ma például azt mondta: Mondok magának egy régi mesét.
Bize környékén élt egyszer egy farkas és egy róka. Amikor máshol nem találtak ennivalót, megdézsmálták a tyúkólakat is. Amikor a farkas valahogy szerzett egy tyúkot, találkozott a rókával. A ravaszdi szemet vetett a tyúkra. Megkérdezte a farkast: Hol szerezted a tyúkot?
A farkas így felelt: Gadáányban! Ekkor a tyúk kiesett a szájából. A róka felkapta és elszaladt vele. A farkas nagyon mérges lett és megfogadta, legközelebb ő bánik el a rókával.
Nemsokára a rókának is szerencséje lett, egy kövér tyúkot fogott. Meglátta ezt a farkas és megkérdezte a rókától: Hol fogtad a tyúkot komám? A róka így felelt: Szenyéérben!
A mese tanulságát én így vonnám le: Akkor se nyisd nagyra a szádat, ha te vagy az erősebb!

EGYENLŐRE VÉGE!