Kategória: Nem kategorizált 79 / 274 oldal

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. március 24.

Az elmúlt napokban elektronikus levelet kaptam Bertók Lászlótól, melyben többek között ezeket írja: …”Látván, hogy milyen eleven Nálatok Csokonai emléke, jutott eszembe, hogy a róla szóló könyvemben (Így élt Csokonai Vitéz Mihály. Bp. Móra Kiadó, 1973) valaha több oldalnyit írtam a költő nagybajomi esztendejéről, Pálóczi Horváth Ádámmal és Sárközy Istvánnal való kapcsolatáról.”…
Most ennek a könyvnek egy részét teszem közzé. A képek a mű 1973-as kiadásából valók, melyet még annak idején a csurgói könyvesboltban vásároltam 15,- Ft-ért^*. A szöveget az elektronikus kiadásból másoltam.

^*Annak idején  15,-Ft kb. egy havi fizetésem század része volt.

Kiss Zoltán

ÍGY ÉLT
Csokonai Vitéz Mihály

Írta: Bertók László 

 

5. „A rengeteg Somogyságban”
(Részlet)

 …Egyik napfényes tavaszi reggelen parasztszekér állt a hedrehelyi tanítólakás elé. Szokolai Dániel felsegítette az ülésre barátját, és elindultak Nagybajomba, Pálóczi Horváth Ádám látogatására. Pálóczi Horváth és Csokonai még 1792-ben verses levelet váltottak, s Kazinczy volt, aki „enyv gyanánt fogta össze” őket. Ismerősként köszöntötték egymást. 

Pálóczi Horváth az idősebb és nevesebb költő. Amellett jogász, teológus, mérnök, csillagász, valóságos polihisztor. Mindennek a tetejébe még jó gazda. Birtoka, földje van, amiről Csokonai csak álmodozott. Még aznap este bemutatja vendégét sógorának, Sárközy Istvánnak. Sárközy irodalomkedvelő bajomi földbirtokos, aki maga is levelezett Kazinczyval.

Csokonai egyik napról a másikra olyan társaságba kerül, ahol jó bor és pálinka mellett irodalomról, politikáról folyik a szó. Nem győzi dicsérni Sárközy könyvtárát, ahol a francia felvilágosodás íróinak, Diderot-nak, Voltaire-nek a könyveit is ott találja. Persze Sárközy messze áll az ő jakobinus indulataitól, de a németeket vele együtt szidja, s lelkesedik a franciákért.

 A költőt hamar megszereti. Kéri, költözzön át hozzá Hedrehelyről. Akár holtáig ellakhat nála. Csokonai belátja, hogy az alispánjelölt földesúr sokkal inkább képes a vendéglátásra, mint a hedrehelyi tanító, s az sem megvetendő, hogy Nagybajomban könyvek és irodalmárok társaságában élhet. 1798 júniusában átköltözik Sárközy Istvánhoz. Kisebb-nagyobb megszakításokkal majdnem egy esztendeig lakik nála.

Június végén a házigazda és a somogyi nemesség nagy ünnepre készül. Július 4-én fogják beiktatni Kaposvárott a főispáni székbe gróf Széchényi Ferencet. A név hallatára Csokonai felüti a fejét. Széchényi Ferenc? Az egyetlen főúr, aki két esetben pénzzel támogatta. Itt az alkalom, hogy újra lekötelezze. Gyorsan megírja A haza templomának örömnapja című költeményét, Sárközytől pénzt kér, és Pécsre utazik, hogy kinyomtassa. Amikor a beiktatási ünnepség napján átnyújtja Széchényinek, száz forintot kap.

Végignézi Kaposvárott a nemesek bevonulását, a beiktatási ceremóniát. Gratulál házigazdájának, aki

Széchényi mellett alispán lett. A tőle kapott díszmagyarban az esti bálon is részt vesz. Sürög-forog az úri gyülekezetben, s hogy valamivel viszonozza a vendéglátást, hirtelenjében újabb alkalmi költeményt szül. Ezzel Széchényi Ferencnének tiszteleg, s ötven forint üti a markát.

Július 7-én utaznak vissza Nagybajomba. Ott a házigazda feleségének neve napját ünneplik. Mit tehet a vendég? Őt aztán igazán illik felköszöntenie. Pedig sokallja már az alkalmi versgyártást. Humorosan szövi bele véleményét a köszöntőbe:

Mennyi volt a pécsi várban,
Mennyi itthon s Kaposvárban
Fáradságom és bajom!
Alig jövök meg amonnan,
S már letett lantom újonnan
Felparancsolja Bajom.

(T. N. nádasdi Sárközy Istvánné… tiszteletére)

…Alkalmi verset addig is, később is sokat írt. Különösen Somogyban, ahol a vendéglátó uraságok szinte elvárták a köszöntőket. Mással fizetni nem tudott, így szolgálta meg az ellátást. Alkalmi verseit nem sokra tartotta. Amikor néhány év múlva annyira megszaporodtak, hogy kötetet állíthatott össze belőlük, a bevezetőben így minősítette őket:

„Én magam is megvallom, hogy ennek a gyűjteményemnek nagy részét nem azért adom ki, mintha

azokat a múzsákhoz méltónak tartanám. Egy része lát azért világot, hogy magam is érzem róla, hogy valósággal poétai darab; más részét néhol-néhol képenként, helyenként tartom poétainak; vannak olyan poémák benne, amelyeket a tárgynak nevezetes volta miatt, vagynak olyanok, amelyeket tiszteletből vagy háládatosságból, vagynak, amelyeket parancsolatból nyomtatásra adtam… Nincs nagyobb rosta az időnél… Elég van ebbe az én könyvembe olyan, amit magam is csak az ő számára tartok.”

Egyelőre nem menekülhet. Sárközy István bemutatja a rokonságnak. Elviszi anyjához és öccséhez Kisasszondra, el Sárközy Lászlónéhoz Kiskorpádra. Kisasszondi kirándulás emlékét őrzi a költő egyik legszebb verse, A magánossághoz. „Ha mások elhagyának is, ne hagyj el” – fohászkodik a magányhoz, amely egyedüli „mentsvára a magán szomorkodóknak”, kerüli a királyok udvarát és a kastélyokat.

Hiába a szíves vendéglátás, az úri ceremóniák, a költő nem csinálhatja, amit szeretne. Vendéglátói többsége abban látja a költészet feladatát, hogy mulattasson, alkalmi eseményeket zengedezzen. S ki kíváncsi a kastélyokban az ő bánatára? Megfeneklett terveire? Lillára? Újra rádöbben, hogy egyedül van. Hova menekülhetne, hol sírhatná el keserveit, ha nem a természet ölén:

Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyánok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.

A versben megörökített kisasszondi cserfák, bükkfák, gyertyánfák alatt Rousseau tanítványa áll. Amit a társadalomban, az urak között nem tehet, itt, a természetben megteheti:

Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.

Egy évvel korábban, oldalán Lillával, még reménykedett. Most, 1798 nyarán legszívesebben otthagyna csapot-papot. Augusztus 4-én lehangolt, keserű levelet küld Nagybajomból Erdélybe, Aranka Györgynek:

„Nálunk nem a hazának fiai változtak el, hanem… egyéb – – – Boldog vagy óh kisded Erdély!… Vajha tihozzátok, Bethlen fejedelem tartományának nagylelkű polgárai! – vajha tihozzátok csak egyszer béutazhatnék… Hányt engemet a szerencse tulajdon hazámba és tulajdon hazámért… és egyedűl az nyugtatott engemet s az serkentgetett eddig, az ébresztett a munkára, hogy, ha nem telt is, akartam, ha másért nem is, legalább a jövendőért… Néktek örűlni fog a jövő – ama késő – emberi nyom, mi rajtunk pedig szánakozik.”

Pálóczi Horváth Ádámnak és Sárközynek bizonyára elmondta ezeket a gondolatokat. Ilyenkor azonban rendszerint előkerült a pálinkás vagy boros üveg, s népdalok, régi magyar énekek dúdolgatása közben nyugtatgatták: úgysem tehetünk semmit. Horváth Ádám sosem hallott somogyi népdalok dallamára tanítja. Teheti, mert több százat gyűjtött össze. Csokonainak sem kell szégyenkeznie. Már 1796-ban háromszáz dalból álló gyűjteménye volt. A hangja rossz, de a spinéten legtöbbször ő kíséri a többiek éneklését.

A politikai tehetetlenség érzése és a népdalok példája irányítja tollát, amikor népies verseket kezd írni. Ekkor készül el a Parasztdal, majd a Szegény Zsuzsi, a táborozáskor és a Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz, hogy csak a legismertebbeket említsük. Ezeknek a verseknek ízes népi humora, népdal formája, népies kifejezései, friss paraszti népiességük jelzik az utat, amelyen Petőfi majd nagy költővé válik. Mintha őt hallanánk a Parasztdal strófáiból:

Füstöl, galambom! füstöl a
Kéményetek;
Mert tán bizony nagyon alá
Tüzeltetek,
Héj, héj, az én szívembe is
Nagy tűz vagyon;
Héj, héj azért sohajtok én
Ilyen nagyon.

1798–1799 telében járunk. Csokonai, ha megunja a nemesi kastélyokat, szegényebb barátaihoz menekül. Szokolai Dánielhez Hedrehelyre, Kis Bálinthoz Csökölybe. A bor ott sem hiányzik, s neki van tehetsége az uraknál látott-hallott fonákságok megidézéséhez. A volt iskolatársak dülöngélnek a nevetéstől, ha egy-egy németeket majmoló uracskát vagy pipiskedő dámát kifiguráz.

Ezen a télen írja meg Csökölyben és Hedrehelyen vidám hőskölteményét, a Dorottyát, a játékosan mulatságos eposzt, melyet alcímében „furcsa vitézi versezet”-nek nevez. A pártában maradt vénlányok Dorottya vezetésével szövetségre lépnek, hogy egy farsangi mulatság alkalmával

meghódítsák maguknak a házasságtól húzódozó agglegényeket. A csúf dámákat persze most sem akarja elvenni senki. Az eposzok régi törvénye szerint az istenek lépnek közbe, s miután Vénusz ifjú lányokká varázsolja a néniket – a „furcsa vitézi versezetben” –, mindegyik megtalálja a maga párját.

A csúfondáros humor és vidámság „kútfeje – ahogy Csokonai írja – az, hogy a történetet, amely magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot”. A „nemzeti visszaéléseket”, a nemesek magyartalanságát és tudatlanságát kívánta kigúnyolni. Felvonultatja kortársait, akárcsak a Tempefőiben, de a gúny itt elsősorban a női nem ellen irányul.

Költő is szerepel a hőskölteményben. Alakjában nem nehéz Csokonaira ismerni. A karneváli mulatságra csilingelő társaság, amely éppen úgy vonul be Kaposvárra, mint 1798. július 4-én a főispáni beiktatásra, a költőt fel sem veszi a szánra. De ahogy annak idején Széchényi Csokonait, Dorottya az eposzbéli költőt jutalmazza meg. Földet is ad neki, amire Csokonai egész életében vágyakozott. Íme végrendeletének öt sora:

 …Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok
Üresen bocsáták: néki fundust hagyok.
Lencseni kertemet mezei házommal,
Minden bankóimat az egész smukkommal
Adják néki: ebből holtig elverselhet…

A vígeposz nemcsak a csökölyi és hedrehelyi cimborákat fakasztotta humorra, hanem a környékbeli nemesi házak lakóit is. A sikeren felbuzdulva egyre élénkebben foglalkoztatja az Árpád fejedelemről és a honfoglalásról szóló nagy nemzeti eposz terve. Az elejét még Sárospatakon megírta. Ha egyszer valami vagyonhoz jut, vagy eddigi írásait kiadhatja, semmi mással nem akar foglalkozni, csak vele. Van-e remény erre? Somogyban úgyszólván semmi! Ehet, ihat, Sárközynél akár holtáig ellakhat, de sem a Dorottyában megidézett „fundust”, sem a rég vágyott kiadót nem hozza eléje a szerencse. Csupán egy átmeneti állást kínálnak fel neki, s még egyszer tanár lesz.

Bertók László: ÍGY ÉLT CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY Budapest, Móra Könyvkiadó 1973. p. 133-143.

Bertók László: ÍGY ÉLT CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY  Budapest, Digitális Irodalmi Akadémia © Petőfi Irodalmi Múzeum  2011. p. 132-142.

BAJOMI TÖRTÉNETEK VII.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. március 8.

Szinte földinknek is nevezhetjük a vései-pécsi Kossuth-díjas Bertók László költőt, akinek két kötetében is megtaláltam a következő írást, melyben közreadja – édesanyja szavaival – édesapja 1940. évben bekövetkezett betegségének történetét.

Kiss Zoltán

 

HAZULRÓL HAZA¹

(PRIUSZ²)

Írta: Bertók László 

Akasztott ember köteléből egy darab
(Részlet)

…„Hogy volt az, amikor édesapám olyan nagybeteg volt, és maga is elment a javasasszonyhoz?” – faggatom anyámat tovább. „Apád 1940 nyarán aratáskor összeesett a mezőn. Majdnem beleesett a kaszába, ahogy a rendet vágta. Mikor föléledt, elindultunk haza. Útközben többször le kellett ülnie, feküdnie, folyt róla a víz, rázta a hideg. Elhoztuk a dédi doktort, mert apádat nem mertük kocsira ültetni, hogy átvigyük hozzá. A Gógl azt mondta, nem tudja, mi a baja, vigyük más orvoshoz. Kocsira ültünk mégiscsak, mentünk Szőkedencsre a mamádékhoz, hogy onnan Keszthelyre vigyük a Zavillához. A mamád éppen Hévizen volt, ő minden nyáron el szokott menni egy hétre oda. A dencsiek azt tanácsolták, hogy ne a Zavillához, hanem a Jobsthoz vigyük, mert annál, ha szükséges, ott is maradhat, magánszanatóriuma volt, nem messze az állomástól.”

„A Jobst doktor megvizsgálta apádat, s azt mondta, ő nem találja semmi baját. Valami malária lehet. Írt néhány gyógyszert, és elengedett bennünket. Ezt meg közben rázta a hideg, folyt róla a víz. Nagyon meg voltam rémülve. A keszthelyi Jóska bátyádhoz, a mamád testvéréhez mentem el vele, hogy otthagyjam, amíg meg nem találom a mamádat Hévizen. Tele volt fürdőzőkkel a tó, a mamád is a vízben. Elkezdtem kiabálni, hogy Papp Józsefnét, édesanyámat keresem! Papp Józsefnét, édesanyámat keresem! Sokszor kiabáltam, mire észrevett. »Édesanyám, gyüjjön gyorsan, a Pista meghal.« Az meg szegény úgy megijedt, hogy majdnem belefulladt a vízbe. Aztán a Jóska bátyáddal visszamentek a Jobsthoz, merthogy a Jóska bátyád személyesen ismerte, s hogy ő majd megtudja tőle, mi van apáddal. De hát annak se mondott mást, csak hogy valami malária, szedje a gyógyszereket, majd meggyógyul.”

 „Mentünk az állomásra, apádat csak rázta a hideg, lefektettem ott egy padra, s jöttek mind a népek, mi történt, mi a baja, meg hogy hogy merek én ilyen beteg emberrel a vonatra ülni. Mondom nekik, hogy most jövünk az orvostól, nem fogta ott, lesz, ami lesz, haza kell mennünk. Aztán alighogy visszaértünk Dencsre, szalad át a Paferenc ángyi, hogy itt van Véséről az Ádán Vica néni, s azt mondja, hiába visszük apádat akárhová, amíg a bajomi javasasszonyhoz el nem megyünk, nem fog meggyógyulni. Megizente, hogy apád haja szálát, gatyamadzagjának egy darabját meg egy ingét vigyem el Nagybajomba az asszonyhoz. Kétségbe voltam esve, mit tehettem volna. Apádat otthagytam Dencsen a mamádéknál, én meg a Jenő bátyáddal kocsira ültem és hazajöttem. Másnap irány Bajom.”

„Mikor benyitok az asszonyhoz, s mondom neki, hogy ki vagyok, azt mondja, várt már, s elsorolt mindent, szinte pontról pontra, hogy mi történt apáddal. Csinált valami hókuszpókuszt az inggel, a hajjal, a gatyamadzaggal, nem emlékszem rá, s adott egy viaszdarabot, hogy ragasszuk apád kupájára, s adott valami folyadékot is egy üvegben. – Mehet az uráért, mondta, mire odaér, ott ül már a ház előtt. – Másnap mentünk a Jenő bátyáddal. Mikor odaérünk Dencsen a templom elé, jön szembe a Samu Roza. Siessetek, a Pistát most sétáltattuk meg, elvezettük a kert végéig meg vissza az ángyommal, ott ül a ház előtt. – Erre a Jenő bátyád elkiáltotta magát, hogy a szentségét a vén kurvának, és közibük csapott a lovaknak. Apád tényleg ott ült a ház előtt.”

„Másnap hazahoztam, hamarosan meggyógyult. Akkor vittünk a javasasszonynak egy akó bort, egy zsák búzát, meg nem is tudom még, hogy mit. Legyen elege, ne rontson meg bennünket máskor.” – S tényleg, mi volt a baja, édesapám? – kérdem apámat, aki közben bejött, s velem együtt hallgatta a történet végét. „Kimerültség” – válaszolja kimérten, kicsit neheztelve ránk, hogy miért beszélünk olyasmiről, amiről fölösleges.

¹Bertók László: HAZULRÓL HAZA. Pécs, Pro Pannonia Kiadói Alapítvány kiadásában 2005. p. 43- 45.

²Bertók László: Priusz (1994) p. 118-120.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. március 1.

Egyenlőre nincs több része BAJOM HUMORÁNAK. Reméljük Tibor folytatja.
Az egész írást az elkészült részekkel PDF formátumban a Nagybajom Figyelő első: ”BAJOM HUMORA” linkjéről elérhetik, illetve e- bookra is tölthetik (PDF formátumban) a következő linkről:
https://dl.dropboxusercontent.com/u/58416047/BAJOM%20HUMORA.pdf

BAJOM HUMORA I.

BAJOM HUMORA II.

BAJOM HUMORA III.

BAJOM HUMORA IV.

BAJOM HUMORA V.

Kiss Zoltán

BAJOM HUMORA VI.

Írta: Major Tibor
2014. február 27.

Lelkiismeret

Fehér Jenő nem Nagybajom szülötte volt. A történelem viharai valahonnan Erdélyből sodorták az anyaországba. Barátságos ember volt, választékos modorú, a foglalkozása pedig inszeminátor.190 centis, kissé hajtott termete, vastag szemüvege jellegzetes külsővel ruházta fel. Szerette az állatokat, több tehene, lova volt, de bivalyt, szarvast, még bölényt is tartott, amit a pécsi állatkertből vásárolt. Egyszer egy társaságban elmesélte, mi is az a lelkiismeret-furdalás.                                          

 Pályája kezdetén egy termelő szövetkezetben vállalt munkát. A mesterséges megtermékenyítés nem töltötte ki a munkaidejét, ezért például a birkák oltását is rábízták. Reggel 6 órára kellett kiérnie az akolhoz. Fiatal házas lévén kicsit későn ébredt, kapkodva készült, így otthon felejtette az injekciós fecskendőt. Néhány férfi és női segítsége már türelmetlenül várta. Szégyenkezve indult visszafelé, amikor az egyik asszony utána szólt, hogy kölcsön adja a kerékpárját, úgy gyorsabban visszaér. Szegény Jenő nem merte bevallani, hogy nem tud kerékpározni, ezért hát megfogta a biciklit, és a rossz úton tolni kezdte. Az akol sarkánál elfordult, ahol már nem látták, onnan pedig futott kétkerekű társával. Egy idő után az út menti bokrok mező felőli oldalánál letámasztotta a lucernaföld szélén, és úgy futott tovább. Mire visszaért, megtörtént a baj. Éppen silózták a lucernát, és a silózó rátolatott a biciklire. Visszaérve nem merte elmondani az igazságot. Azt füllentette, hogy amíg kiért a fecskendővel, valaki ellopta a kapuból járművét. Rövid tanakodás után az egyik segítő bement a rendőrségre bejelenteni a bűncselekményt.

 Pár óra múlva a rendőrök igazoltattak két rokonlátogató vidéki cigánylegényt. Az akkoriban szokásos módon addig vallatták, gumibotozták szerencsétleneket, amíg be nem vallották a lopást. Jenő úgy mesélte, hogy az óta is furdalja a lelkiismeret, ha az esetre és a két fiúra gondol.

Gönye Pista bácsi

            Gönye Pista bácsi tánctanár volt. A téli hónapokban ő tanította Kak puszta és Galabárd
serdült ifjúságát táncolni. Mivel nagyatádi lakos volt, ilyenkor megszállt valakinél, amíg a
tánciskola működött. Év közben is akadt dolga errefelé. Egyszer valami hivatalos ügye volt Marcaliban.

            Kak és Marcali között a távolság legalább 15 kilométer, Gönye Pista bácsi azonban
– szegény ember lévén – az apostolok lován indult útnak. Korán kelt, hogy még nappal meg tudja
tenni a hat órás gyalogutat.  A hivatal ugyan sok idejét elvette, de már délben visszaindulhatott Kakra.

            A nap erősen sütött. Először sapkáját, zakóját vetette le, később bakancsától is
megszabadult. A két lábbeli fűzőjét összecsomózta és a vállára vetette, így poroszkált célja felé.
Nem csak a meleg gyötörte, de az éhség, szomjúság is, ezért aztán nagyon megörült, amikor egy
kis csárda elé ért. Pénze ugyan nem volt, de azt gondolta, jöhet valaki, akitől kérhet kölcsön
egy ebédre valót. Rendelt is egy adag pörköltet nokedlival, meg egy üveg bort. Jóízűen
megette, megitta, még néhány percet szunyókált is a hűvös teremben, ám nem jött egy lélek
sem, akitől kölcsön kérhetett volna. A lelkiismerete nem engedte, hogy fizetés nélkül távozzon.
Kak puszta nagyon messze, az este pedig közel volt. Végül magához intette a tulajdonost,
és megkérdezte:

            Főnök úr! Mi lenne, ha én itt ennék, innék, és nem fizetnék?
A kocsmáros egy kicsit gondolkodott, majd azt mondta: Hát legalább kétszer jól fenéken rúgnám,
aztán kilökném az ajtón.
Pista bácsi arca felderült, és vidáman így rikkantott: Akkor adjon még egy pörkűttet meg egy
üveg bort!  

Asszonyság mindenki

Ezt a történetet apámtól hallottam, aki gyermekkorában gyakran megfordult nagyszülei böhönyei házában.
A XX. század elején már módos parasztcsaládok is lakták Böhönyét. Tehetségüktől, szorgalmuktól függően egyesek szépen, kitartóan gyarapították vagyonukat. A gazdagság nem eredményezett automatikusan címeket, rangokat, a paraszt csak paraszt maradt. Míg egy érettségizett embert tekintetesnek szólították, az orvost, az ügyvédet, tehát a diplomás embereket nagyságosnak, a birtokos grófot, bárót méltóságosnak kellett szólítani.

Kata néni rátarti asszony volt. A gyermektelen házaspár vagyona jóval húsz hold fölött, a hegyen tekintélyes szőlő, gyönyörű magyar lovak, az istállóban két tehén borjastul, szép ház, rend, tisztaság, szóval minden megvolt, amiről egy középkorú gazdafeleség álmodhatott.
A közelben lakó kocsmáros Kata néniéktől vette a tejet. Minden este a cselédlányt küldte a friss tejért. Amikor a kocsmáros cselédje férjhez ment, másik fiatal lány állt a helyébe. A tejhordás természetesen az ő dolga lett. Első este, amikor találkozott az udvaron Kata nénivel, a köszönés után így szólt:
Asszonyság! Jöttem a tejért.
Kata néni megállt, a lány szemébe nézett és kioktatta az újoncot ekképpen:
Ide hallgass lányom! Asszonyság mindenki. Ténsasszonyból is van elég.
A nagyságos egy kicsit magas, de azért maradjunk annál galambom!                                       

Egyelőre ez volt az utolsó rész

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. február 28.

 Itt a ötödik rész, és ezzel nincs vége. Újabb részeket kaptam.

BAJOM HUMORA I.

BAJOM HUMORA II.

BAJOM HUMORA III.

BAJOM HUMORA IV.

Kiss Zoltán

BAJOM HUMORA V.

Írta: Major Tibor
2014. február 27.

Suszter maradjon a kaptafánál

Van egy latin szólás: Ne sutor ultra crepidam! Suszter maradjon a kaptafánál!
( Szó szerinti fordításban: Varga ne foglalkozzék mással, csak sarukkal. )
Ha Kovács Jóska bácsi, ismerte volna Horatius gazdag és mindent kifejező anyanyelvét és ezt a mondást, bizonyára nem került volna ilyen kellemetlen helyzetbe.

            Jóska bácsi a XX. század első felében „suszter” volt Nagybajomban. A családfenntartás feladata akkoriban férfikötelesség volt. A mesterség – lévén hatalmas a konkurencia – szerény jövedelmet adott, ezért aztán Mariska néni, Jóska bácsi felesége is besegített a kenyérkeresésbe. Feles kukoricát vállalt – amikor is a földtulajdonos végezte a szántást, fuvarozást, ő pedig vetett, kapált és leszedte a termést – ezen kívül vezette a háztartást, disznót hizlalt, baromfit nevelt, konyhakertet művelt.

            Bajomban csütörtökön volt a heti piac, ilyenkor vitte eladni a kertjében termett kevéske felesleget, illetve megejtette a heti bevásárlást. Volt ugyan a Süttler utca sarkán Brót bácsinak egy kis szatócsboltja, de ott kenyeret, tejfölt, túrót nem lehetett kapni, ezért aztán Mariska néni egész délelőttjét a faluban töltötte.

Történt egyszer, hogy a kisördög belebújt Jóska bácsiba, ugyanis megkívánt egy fiatal cigányasszonyt. Ígérhetett neki valami használt cipőt, mert a fiatalasszony beleegyezett a randevúba. A találkozót Mariska néni bevásárlása idejére beszélték meg. Lehet, hogy a kisördög keze volt a dologban, mert ami még soha nem történt meg: Mariska néni a katolikus templom előtt észrevette, hogy otthon maradt a pénztárcája. Visszasietett érte, és megtörtént a baj.
Az otthoni események dandárja közepette nyitott rá csapodár párjára és jószívű kuncsaftjára. Első meglepetéséből felocsúdva kisöprűzte a bűnös „fehérszemélyt”, majd kérdőre vonta lesütött szemmel tébláboló urát ilyenformán:
Miért tetted ezt Józsi? Hát szebb az, mint én?
Nem Mariskám – mondta a bűnös – te szebb vagy.
Te Józsi! Jobb az, mint én? Különb az, mint én?
Nem Mariskám, te különb vagy.
Hát akkor miért tetted ezt Józsi?
Jóska bácsi – átérezve a bűn súlyát és belátva, hogy itt csak az őszinte megbánás segíthet, így válaszolt:
Hát…, azért a kis huncutságért.

Boszporusz

A tudás hatalom.
Így vélekedtek az emberek már a régi időkben is. Engem kivéve, akit tanáraim hiába akartak e mindenható fegyverrel felvértezni, rendre kudarcot vallottak kísérleteik. Osztályfőnököm, néhai Horváth József tanár úr már 1962-ben mondta nekünk, hogy a következő évszázadban az emberek munkája abból áll, hogy gombokat nyomogatnak. Ezt a kijelentést akkor nem is tudtuk értelmezni. Ma a számítógép előtt ülve már tudom, hogy mire gondolt, de hogy ezt Ő honnan sejtette? Ő a földrajzot tanította nekünk. Sokszor kellett számot adnunk a térkép előtt tudásunkról, mert azt vallotta: a térkép ismerete nélkül a földrajz nem tanulható meg, sőt még állást sem lehet szerezni. Ezt példázza egy fiatalember története, aki egykor hajósinasnak akart elszegődni.
A munkásfelvétel nagyon egyszerű volt, a kapitány döntött mindenről. Ez a kapitány félmeztelenül álldogált a fedélzeten, amikor a leendő inas elébe állt. A kapitánynak a világtérkép volt a hátára tetoválva. Hátat fordított a jelentkezőnek, és így szólt hozzá:
Viszket a hátam, vakard meg fiam ott a Boszporusz körül! 

Kutyaoltás

Nagybajomban, mint az ország minden településén minden évben meghirdették, hogy ekkor és ekkor kutyaoltás lesz. Aki a kutyáját nem oltassa be, meg lesz bírságolva! Az ebadót az oltási díjjal együtt a helyszínen kellett fizetni.
Kovács doktor – mert, hogy így hívták az állatorvost – az oltás végeztével a postára ment az oltás bevételét befizetni. Úgy esett, hogy a rendőrőrs parancsnoka, Herbai úr is oda érkezett csekkjeivel. Amikor megpillantotta a doktor urat, rögtön eszébe villant, hogy megfeledkezett saját kutyája oltatásáról.
Doktor úr! – szólította meg – Elfelejtettem a kutyámat beoltatni. Most mi lesz?
Meg lesz büntetve válaszolt a doktor, de mivel ismerem magát, választhat milyen büntetést akar.
Jó, mondta az őrsparancsnok, maga elveszi a kutyámat, én meg a jogosítványát!  

Folytatjuk

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. február 27.

 Itt a negyedik rész, és ezzel nincs vége. Újabb részeket kaptam.– Az írás egésze bármikor elérhető  az oldal “Link”-jei közül is PDF formátumban; BAJOM HUMORA -.

BAJOM HUMORA I.

BAJOM HUMORA II.

BAJOM HUMORA III.

Kiss Zoltán

BAJOM HUMORA IV.

Írta: Major Tibor
2014. február 24.

Balatoni üzenet

Lajos bácsit a faluban csak úgy ismerték, hogy „ a Varga bótos”. 1920 körül született. Mielőtt nyugdíjas lett, a nagyatádi konzervgyár területi képviselője volt, mert boltját a háború után államosították. Fiatal korában sok mindennel próbálkozott, mint mindenki, akiben akarat, tehetség volt. Legény korában munkát vállat valahol a Balaton mellett. Egy  – néhány embert foglalkoztató – üzembe vették fel kazánfűtőnek. Elmondta neki a tulajdonos, hogy reggel hat órakor az üzem egyetlen gőzgépének már működnie kell. Kapott egy ágyat valami munkásszálló – félén, ahol a kertész és még vagy három ember aludt. Amikor reggel felébredt, már senki sem volt a szobában. Az óra háromnegyed 6-ot mutatott. Menetközben öltözve rohant a kazánhoz. Hat órakor ugyan már sűrű füstöt ontott a kémény, de legalább egy óra kellett, amíg a gőzgép elindult. Tudta, hogy nagy baj van. Egész nap várta, hogy jön a tulajdonos és kérdőre vonja, de nem történt semmi sem. Délután négyig fűtött szorgalmasan. Pontban négy órakor jött egy hivatalsegéd – féle, hozta az egyetlen napi munkabérét, és azt mondta: Azt üzeni a főnök, hogy aludni mindenki tud.

Péter kenyere

A matematika – leánykori nevén számtan – sok fejtörést okozott a világnak, talán magának Einsteinnek is. Mindenesetre e tudomány forrása messze eshetett a falunktól, mert kevesen ittak a vizéből. A tudásszomjtól űzött diákságnak ugyanis talán harmada tudta könnyedén elsajátítani e tantárgyat. Mi többiek sok kínlódás, megaláztatás után tudtuk csak megszerezni jól megérdemelt kettesünket, hármasunkat, esetleg négyesünket.

Péter hajszálait nem ritkította holmi magasabb érdemjegyért való hajsza, így évről – évre alig úszta meg a bukást. Számtantanárunk Laki Balázs Sándor kemény ember volt, aki szilárdan tartotta magát elveihez, szigorúan osztályozott. A gyengébb diákok ösztökélésére egyik eszköze sajátos, fanyar humora volt. Egyszer, amikor Péter sokadszor is letette a garast, azt mondta neki a tanár úr: Jól feleltél Peti fiam, megérdemled az egyest. Menj haza, mondd meg az édesanyádnak, hogy adjon sok kenyeret, mert megérdemled ám! (Hozzáteszem még, hogy emlékezetem szerint a tanár úr több alkalommal üzent az én édesanyámnak is a kenyéradagommal kapcsolatban).

Vasfüggöny

Egyszer egy cigánylegénynek elege lett a működő szocializmusból. Hallotta, hogy többen disszidáltak a környékről oda, ahol még a munkanélküli segély is jóval több, mint nálunk a keservesen megkeresett munkabér. Elhatározta hát, hogy szerencsét próbál. Nem számolt azonban azzal szegény feje, hogy a vasfüggöny szinte leküzdhetetlen akadály. Éjszaka akart átszökni a határon, de a rendszer „bejelzett” és percek alatt nyakon csípték. A határőrök – mivel éjszaka riadóztatták őket – nagyon bosszankodtak, és ott helyben jól ellátták a baját. Bevitték az őrsre, de mielőtt a fogdába zárták – ismétlés a tudás anyja – megint csúnyán elverték, nehogy máskor is próbálkozzon. Reggel kihallgatták, majd szabadon engedték. Addigra már tele volt kék meg lila foltokkal. Lelkére kötötték, nehogy beszéljen a verésekről, mert akkor visszahozzák és megetetik a farkaskutyákkal.

A legény – falujába érve – bement az első kocsmába egy kis pálinkás borogatásért. Mi történt veled Jóska? Kérdezte elszörnyülködve a kocsmáros. A kárvallott – emlékezve a figyelmeztetésre – így válaszolt: Rám szakadt a vasfüggöny!

Folytatás következik