Kategória: Nem kategorizált 75 / 274 oldal

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 28.

Egyenlőre nincs több része BAJOM HUMORÁNAK. Reméljük Tibor folytatja.
Az egész írást az elkészült részekkel PDF formátumban a Nagybajom Figyelő: ”BAJOM HUMORA” linkjéről elérhetik, illetve e- bookra is tölthetik (PDF formátumban) a következő linkről:
https://dl.dropboxusercontent.com/u/58416047/BAJOM%20HUMORA.pdf

BAJOM HUMORA I.

BAJOM HUMORA II.

BAJOM HUMORA III.

BAJOM HUMORA IV.

BAJOM HUMORA V.

BAJOM HUMORA VI.

BAJOM HUMORA VII.

BAJOM HUMORA VIII.

Írta: Major Tibor

Láta vagy halota?

Zsovár Gyuri bácsinak nagy tisztelője voltam. Ő a Zala megyei Liszó község bírójának unokája volt. Tőle hallottam ezt a mesét. Ő meg talán a nagyapjától.
Az eset még a régi fatengelyes világban történt, amikor az emberek peres, vitás ügyeit nem a
bíróságokon, hanem helyben döntötték el. A faluközösségek által kiválasztott bíró az esküdtek jelenlétében meghallgatta a feleket, és a józan ész tett törvényt. Akkoriban Magyarhonban a hivatalos ügyeket csak magyar nyelven lehetett lefolytatni. Ez egy nagyon zárt közösséget alkotó sváb faluban némi nehézséget okozott.
Történt egyszer, hogy a szomszéd libái lelegelték egy gazda kertjében a salátát. A károsult és a libák gazdája nagyon összevesztek, mert nem tudtak megegyezni a kártérítés összegében, ezért a bíró elé került az ügy. A bíró beidézte a feleket, a tanukat, és természetesen szép számmal megjelentek a kiváncsiskodók is. A bíró – aki maga is erősen törte a magyart, – megkezdte a tanuk kihallgatását:
Szepi bácsi, maga láta vagy halota ? (mármint a káreseményt)
Én nem láta, csak halota – modta a tanu.
Akkor üljön oda a segedjegyző melé!
Franci bácsi, maga láta vagy halota?
Én se láta csak halota – volt a válasz.
Akkor maga is üljön oda a segedjegyzö melé!
Ekkor a kiváncsiskodók közül valaki hangosan elszellentette magát. A jelenlevők harsány derűvel nyugtázták e feszültségoldó eseményt. A bíró felkapta a fejét, és mérgesen kérdezte:
Ki volt az disznó?
Valaki a tömegből így szólt: Senki volt.
A bíró így replikázott: De én halota!
Akkor maga is üljön oda a segedjegyző melé! – mondta az előbbi hang.

Egy korsó bor

Vilmos bácsi, a bádogos mester a Vásártér utcában lakott feleségével és három fiával, Vilivel, Gusztival és Karcsival. A hosszúkás, stílszerűen bádogtetős házukat talán harminc éve bontotta le az új tulajdonos miután Vilmos bácsi legkisebb fia kihalt belőle. Karcsi bácsi szabó volt. Mesterségét nem nagyon gyakorolta. Kertjéből és rengeteg virágjából élt – nagyon szerényen – amely ápolt udvarát díszítette és a járókelők orrát gyönyörködtette bódító illatával egész nyáron át. Nyírott puszpángjait, rózsáit, ezüstfenyőit, tulipánjait, szegfűit sokan megcsodáltuk. Ma már csak a vasból készült utcai kiskapu és a régi kerekes kút bádog tulipánokkal díszített teteje emlékeztet régi gazdájára, hála a mostani tulajdonos kímélő szándékának.
A bádogos mester felesége javasasszony volt. A második világháború előtti mélyen vallásos, babonákkal terhelt világban jól fizetett a rontások levétele, vagy a jövendőmondás, lévén jelentős érdeklődés iránta. Persze ezen adómentes tevékenység haszna ráfért a családra, meg kellett alapozni a három legény jövőjét. Akkoriban a szolgáltatásokat igénybe vevő kuncsaftok – megegyezés szerint – pénz helyett gyakran fizettek terményekkel, élelmiszerekkel is. Egyszer egy középkorú vidéki asszony felkereste a javasasszonyt, hogy űzze el családja közeléből az ártó szellemeket és fordítsa jóra a jövendőt. Ennek az ügyletnek az előzetes megbeszélés alapján tíz liter bor volt az ára, amit az ügyfél egy fonott korsóban magával is hozott. Közölte azt is, hogy haza is viszi a demizsont, hogy ne kelljen érte vidékről még egyszer eljönni. A bort ugyebár akármilyen edénybe nem lehet kiöntözni, ezért Gizlerné hátrasietett a műhelybe az urához, hogy oldaná meg a problémát. Ahogy az asszony bement, Vilmos bá’ elkiáltotta magát:
Vili, Guszti, Káró! Gyertek ide!
Mire a felesége levette a rontást és megvilágosította a jövendőt, úgy mondják a rossz nyelvek, kiürült a korsó.

Átlépett

Nagybajomban az idősebb korosztályból szinte mindenki ismeri ezt a szólást: átlépett mint Tapsonyi Jóska Böhönyéről.
Az igazi nevét nem tudom, talán már senki nem emlékszik rá. Szegény ember volt, némi elmebéli fogyatékkal. Bajomba minden búcsú napjára megjött, hogy öreg klarinétjával keressen néhány fillért. Többnyire a kocsmák körül tartózkodott és fújta kedvenc nótáját:
Áll a kocsi keresztbe Kis angyalom eressz be……
Az emberek ismerték képességeit, ezért többnyire heccelték, ugratták, hagyták, hogy muzsikáljon, néha dobtak neki néhány fillért. Úgy is ismerték, hogy „a kétfilléres Jóska” mert tíz, húsz – vagy ötven fillérest fogadott csak el, a forintost, kétforintost már nem. Igaz, annyit ritkán szántak neki. Általában gyalog járta be a környező településeket, de nagyobb távolságra is elkutyagolt, a Baranya megyei Vásárosbécen is látták. Gyakran kéretőzött fel lovas kocsira, de autóbuszra nem volt pénze. Ha mégis felvette egy jóindulatú buszkalauz, nem kért tőle pénzt, csak elfújatta vele szegényes repertoárját.
Egy alkalommal, amikor haza indult bajomból, egy motorkerékpáros a falu végén megállt és megkérdezte, hogy hova megy?
Böhönyére, az állomási kocsmába – mondta.
Üljön fel, elviszem! – mondta a jó szándékú motoros.
Jóska felült a hátsó ülésre, és úri módon tette meg a kilenc kilométernyi utat.
Amikor a böhönyei vasúti sorompónál leszállt, azt mondta Jóska: köszöni szépen a fuvart, de most átlép Bajomba, mert a kalapját lefújta a szél a zsidó temetőnél.

Segítőkészség

Talán a leg kalóriadúsabb antracit sem ad annyi melegséget a világnak, mint amennyit a derű, a humor az emberi lelkeknek. Sanyi barátomnál dolgoztam néhány hónapig, mielőtt nyugdíjba mentem. Egyik nap ebédidő kezdetén kikísért a kapujáig. Egy testes asszonyság biciklizett arra éppen. Sanyi a köszönés után azt kérdezte: Mari! Megvan még a bundasapka? Az asszony nevetve mondta, hogy persze. Milyen sapka?- kérdeztem.
Hideg, borús őszi nap volt. A Tsz-központ telkén a csemetekertben nagy volt a nyüzsgés. A csemete termelő szakcsoport tagjai takarították be az eladható fácskákat. A csemeték kiásása, osztályozása sok munkáskezet igényelt, ezért az itt szokásos módon testvérek, jó szomszédok, esetleg napszámosok segítették a munkát. A novemberi szél kellemetlenül fütyörészett, ráadásul a kora délutáni órákban eleredt a havas eső is.
Józsi barátom aki 48-as születésű, ritkuló hajú, szépen őszülő ember, derekasan tűrte a szelet, de amikor a kellemetlen havas eső is verte a fejét, valami megjegyzést tett az időjárásra és az otthon hagyott sapkára. Mari asszony –meghallván a méltatlankodást -,így szólt a szenvedőhöz: Nálam van egy méretes bundasapka, azt igénybe veheted!
Az asszonysereg sikoltva nevetett fel a tréfára, Józsi szép fehér arcbőre pedig kissé rózsaszínesebb lett és együtt nevetett a társasággal. Melegség járta át a didergő szíveket, kezeket, néhány percre el is felejtették, hogy időjárás is van a világon.

Andersen meghalt, mese nincs

Vagy mégis van?
Várdai Erzsi néni az idén lesz 94 éves. Ha időm engedi, mindig megállok, hogy néhány szót váltsak Vele öreg háza kapujában. Ő 1920-ban született Bizén. Nagybajomba 1932-ben költözött, amikor édesapja településünk községi kovácsa lett. Életének nagyon sok eseményére emlékszik, bár panaszkodik, hogy már kezd feledékeny lenni. (Bárcsak én emlékeznék ilyen jól életem mozzanataira!) Ma például azt mondta: Mondok magának egy régi mesét.
Bize környékén élt egyszer egy farkas és egy róka. Amikor máshol nem találtak ennivalót, megdézsmálták a tyúkólakat is. Amikor a farkas valahogy szerzett egy tyúkot, találkozott a rókával. A ravaszdi szemet vetett a tyúkra. Megkérdezte a farkast: Hol szerezted a tyúkot?
A farkas így felelt: Gadáányban! Ekkor a tyúk kiesett a szájából. A róka felkapta és elszaladt vele. A farkas nagyon mérges lett és megfogadta, legközelebb ő bánik el a rókával.
Nemsokára a rókának is szerencséje lett, egy kövér tyúkot fogott. Meglátta ezt a farkas és megkérdezte a rókától: Hol fogtad a tyúkot komám? A róka így felelt: Szenyéérben!
A mese tanulságát én így vonnám le: Akkor se nyisd nagyra a szádat, ha te vagy az erősebb!

EGYENLŐRE VÉGE!

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 27.

Újabb részekkel fojtatódik Major Tibor írása

BAJOM HUMORA I.
BAJOM HUMORA II.
BAJOM HUMORA III.
BAJOM HUMORA IV.
BAJOM HUMORA V.
BAJOM HUMORA VI.

BAJOM HUMORA VII.

Írta: Major Tibor

Baleset

„Termesztett szőlőfajtáink legtöbbje az Eurázsiában őshonos Vitis vinifera fajhoz tartozik” Nos, mivel hogy őshonos, az emberiség a kezdetektől élvezheti gyümölcsét, és már a Noé előtti idők óta gondosan erjesztett és kezelt levét, a bort is. A bor mértékkel fogyasztva nagyon egészséges, kellemes ital, azonban az erjedés bizonyos stádiumában nem annyira kellemes.
Mifka! Ifol e muftot?
Nem ifok, mert bef…. baj lesz!
Ezt a mondókát mondogattuk szüret idején egymásnak pajtásaimmal, és mondogatta bizonyára Péterfai Jancsi barátom is. Már vagy harminc esztendeje itt hagyott minket, vidám lelke alighanem az égi szőlők alján elmélkedik jóízű földi italokról. Somogysárdi fiú volt. Sárdon sok szép lány volt, de Ő Bajomban találta meg a legszebbet, akit feleségül vitt falujába. Egy októberi napon Danuvia motorkerékpárját megnyergelve meglátogatta apósát, Sanyi bácsit. Megkóstolták a már forrásban levő mustot, aminek már volt egy kis ereje is. Hazafele nem mert a köves úton menni, hanem a földhídi mező útját választotta. Egyszer csak a hasában furcsa, élénk mozgás támadt. Érezte, hogy meg kell állnia, mert az erjedő must kiutat keres. Igen ám, de a kanász éppen akkor terelte vele szemben a disznókat, és azért mégsem mutathatja meg neki a meztelen valóságot! Amikor elkerülték egymást, Jancsi megállt a motorral, és az út menti bokrok közé húzódott. Amíg a nadrágszíjával bíbelődött, elszabadult a pokol, és csúnya sárgás folt keletkezett a férfialsó hátulján. Amikor végre sikerült megszabadulnia kínjaitól, elballagott a néhány méterre folydogáló Bóhási árokhoz lemosni a gyalázatot. A patak vizében kiöblítette megdicstelenült alsóját is. Egy madzaggal felkötötte a motorkerékpár csomagtartójára, és ahogy mesélte, hazáig majdnem meg is száradt.

Kommunikáció – régen

Akik még emlékeznek az 1985 előtti évekre, tudják, ki is volt a kisbíró. A községházán dolgozó hivatalsegédet titulálták így. Ő amolyan házi mindenes, kézbesítő, kertész, hírvivő, de egyben az ügyfeleket eligazító, a rendre is ügyelő sokoldalú munkatárs volt, a település megbecsült tagja. Nagybajomban az 1950-es évektől Pál Józsi bácsi, Varga János bácsi és Huszár Pista bácsi volt hosszabb ideig e pozícióban. Akit utoljára kisbírónak tisztelhettünk, az Varga Dezső volt, szimpatizánsai körében csak úgy emlegették, hogy „a kösségfő”. Ma a televízió, az internet a szórólapok világában könnyen juthatunk közérdekű információkhoz, a régi világban azonban ez másképp volt. Akkoriban az államigazgatás helyi szerve gondoskodott a lakosság tájékoztatásáról, túlnyomó részt a kisbíró segítségével. Ha szükségessé vált a tájékoztatás országos vagy helyi rendeletek, határozatok okán, akkor a kisbíró egy dobot akasztott a nyakába, és végigjárta a település utcáit. Körülbelül 300 méterenként megállt, és dobszóval jelezte, hogy fontos közlendője van. Az akkori szorgos világban minden épkézláb felnőtt a földeken vagy egyéb munkahelyen dolgozott, így csak az öregek és a gyerekek voltak otthon. Az ő feladatuk volt tájékoztatni a hazatérőket az aktuális teendőkről. Mindig bámulattal hallgattam a változó ütemű, egyre gyorsuló dobpergést, ami után a kisbíró komótosan elővett egy papírlapot, és pontról pontra hangosan felolvasta annak tartalmát az összegyűlteknek. A Nagybajomban bevált és gyakorolt sablonszöveg így kezdődött:
Közhírré tétetik!
Először!
A Községi Tanács értesíti a lakosságot, hogy folyó hó 12-én baromfioltás lesz.
Másodszor!
A Zöld Mező termelő Szövetkezetnél választó malacok eladók.
Harmadszor! …….stb.
Így értesültünk kutyaoltásról, tűzgyújtási tilalomról, eladó lakóházról, a szövőlepke elleni védekezési kötelezettségről, szavazásról, kötelező közmunkáról és még sok másról, sokszor tíznél is több pontban.
Böhönyéről származó nagyanyám –aki sok mindenről mesélt nekem – elmondott egy lány korában történt esetet. Egy írástudatlan embert vettek fel kisbírónak. A legelső alkalommal, amikor dobolni küldték, az ott megszokott formulával így kezdte a híradást:
Jár a levél, jár! Tekintetes Zóka Sámuel, Böhönye község bírája…… Nesze gyerek! Óvasd el!

Megoldás

Dr Kovács József évtizedek óta településünk állatorvosa. Amikor Nagybajomba költözött, még szinte minden család tartott disznót, baromfit, de nagyon sok tehén és ló is volt a faluban. Munkája zömét a termelő szövetkezet tehenészeti telepei és sertéshizlaldái adták, de ő gyógyította a magánszemélyek állatait a településen, sőt még a pusztákon is, komoly károktól mentve meg a gazdálkodókat. Egy állatorvosnak mindig sietős a dolga, mert száz felé hívják. Egyszer sietve bement a Tsz-irodába valamilyen kötelességének eleget tenni. A folyosón elébe állt egy fiatalasszony, akinek a férje is az irodában dolgozott. A férjnek nem volt komoly baja, talán valami kiütése lehetett. Doktor Úr! –kezdte –. Legyen szíves vizsgálja meg a férjemet, mert nem ér rá orvoshoz járni! Aranyoskám! – mondta megszokott nyájas modorában a doktor – Én állatorvos vagyok, nem értek ehhez. De doktor úr, maga mégis csak orvos! Az vagyok, de egészen más tudomány kell az emberi bajok kezeléséhez! A fiatalasszony azonban még egy próbát tett: De legalább nézze meg! A doktor – látva hogy nehezen szabadul – humorosra vette a hárítást ilyenformán: Rendben van, ha négykézlábra áll a férje, akkor megvizsgálom.

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 26.

Ma hetven éve – 1944. május 26-án – telepítették ki Nagybajomból a zsidókat!

A NAGYBAJOMI ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE

Írta: Pap Mária

1. A kezdetek

2. A nagybajomi zsidóság fénykora

3. A soá Nagybajomban

1938-tól az új törvények bevezetésével egyre rosszabbra fordult a zsidóság sorsa, megkezdődött a zsidók ellehetetlenítése, gazdasági tönkretétele, rengetegen maradtak munka nélkül. A 1938. évi XV. Törvénycikk hatása Somogy megyében nem igazán érződött. A két helyi napilap, a Somogyi Újság és az Új-Somogy meg sem említette a törvényt. Ennek ellenére nagy ritkán történtek megkülönböztetések, de ekkor ezek még nem váltak általánossá.

Az 1939. évi IV. számot viselő második zsidótörvény az elsőhöz hasonlóan érdektelen maradt a helyi napilapok számára.

Az 1941. augusztus 8-án megjelenő, úgynevezett fajvédelmi XV. Törvénycikk szintén hidegen hagyta a somogyi sajtót, csupán töredékesen számolt be a rendelet következményeiről. A harmadik zsidótörvény nevet viselő törvénycikk már nyíltan faji alapú volt, vagyis meghatározta, hogy ki tekintendő zsidónak és megtiltotta a zsidók és nem zsidók házasodását is. A törvénnyel azt sikerült elérni, hogy az ország többi részéhez hasonlóan Somogyban is megnőtt a névtelen feljelentések száma, amelyekben zsidók és nem zsidók nemi kapcsolatáról tettek „közérdekű bejelentést”.

Az 1941-ben tartott népszámlálás alapján a megye zsidósága a kereskedelem, a közlekedés és az ipar szempontjából jelentősebb településeken lakott. A járási székhelyeken kívül 20 főnél többen éltek: Ádándon, Babócsán, Balatonbogláron, Balatonlellén, Balatonszárszón, Balatonszemesen, Böhönyén, Fonyódon, Gamáson, Kadarkúton, Kaposmérőn, Karádon, Kéthelyen, Nagybajomban (72), Nagybarényben, Nemesdéden, Nemesviden, Pusztakovácsiban, Segesden, Somogyszilban és Somogyváron. Ez a koncentráltság tette lehetővé a zsidók sorozatos ellenőrzését és zaklatását.

1941-ben a fiatal férfiakat behívták munkaszolgálatra. A MUSZ-osok „kiképzése” Mohácson folyt, amelynek lényege a testi-lelki gyötrés volt. Többségük a keleti fronton szolgált: a kivezényelt 630 munkaszolgálatosból 1943 tavaszán talán 12-en tértek vissza.

A zsidóság jogfosztottságának következő lépéseként az 1942. évi VIII. törvénycikk az eddig bevettnek számító zsidó vallást elismert vallássá minősítette vissza. Szintén ebben az évben fogadták el XV. Törvénycikket, amely a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanbirtoklásának tilalmát tartalmazta. Sokan önként jelentkeztek az egyes zsidó birtokokra. „A jelentkezők kivétel nélkül őskeresztény, nemzethű, esetleg még frontharcos múltat is felmutatni tudó személyek voltak, legalábbis saját bevallásuk szerint.”

1944. április 4-én jelent meg a belügyminiszter azon titkos rendelete (6136/1944. VII. t. c.), amely négy napot adott a zsidó közösségi szervezeteknek, hogy az „összes zsidó személyekről, családtagjaikkal együtt egy névjegyzéket állítsanak össze négy példányban lakhelyük és lakásuk feltüntetésével”, ezzel mintegy előkészítve az elhurcolást, illetve a gettósítást. 1944 tavaszán 4753 zsidó élt a megyében. Ez a hadműveleti területekre vonatkozott, de ezt az elvet veszik át másutt is, illetve mindenhol névjegyzéket kellett készíteni.

A Kiürítési Kormánybiztosság 349. számú rendeletére április 8-án indult meg a zsidók internálása: „ki kell lakoltatni, őrizetbe kell venni őket és az illetékes állandó rendőrhatóságnak kell átadni”.

1944 tavaszán a gépjárműveket, motorbicikliket és kerékpárokat elvették a zsidó tulajdonosoktól, amelyekre több nem zsidó is igényt tartott, elsősorban csendőrök és postások. A zsidóknak ingóságaik után ingatlanjaikról is le kellett mondaniuk. Somogyban már a gettósítás előtt is foglaltak le zsidó tulajdonban lévő lakásokat, bár ekkor még csak német csapatok és parancsnokaik költözhettek ezekbe.

Hivatalos rendelet csak április 28-án jelent meg a gettósításról 1610 M. E. /1944. szám alatt, amely utólag szentesítette a már korábban megindult folyamatot. „Mivel a zsidók megbízhatatlan, kommunista-gyanús, elemeknek minősültek, a hadműveleti területekről már korábban megkezdődött kitelepítésük.”

Somogy megyében két gyűjtőtábort állítottak fel. Az alispán a Tabi, a Lengyeltóti és a Marcali járás zsidói számára Tabot, míg a többi járásban élőknek Kaposvárt jelölte ki lakóhelyül.
Egy május 12-én megjelent polgármesteri rendelet írta elő a kaposvári gettó pontos helyét.

A megyeszékhely gyűjtőtáborában lévő zsidók számáról nem maradtak fenn pontos közigazgatási adatok. A zsidók május 22. hétfő délutánig kötelesek voltak elfoglalni a számukra kijelölt lakásokat. Ezen a napon már 1819-en laktak a kaposvári gyűjtőtáborban, ekkorra azonban még nem érkeztek meg a vidékiek a városba, így a határidőt három nappal meghosszabbították.

Az utolsó, 1944-es magyarországi zsidó hitközségek összeírásában a nagybajomi anyahitközség is szerepel. A hitközség szervezetét tekintve „status quo ante”, lélekszáma 84 fő, közülük 32-en adóztak. A hitközség elnöke Rosenberg László, az alelnöki posztot Friedmann Géza töltötte be. Anyakönyvvezető és rabbi nem működött a közösségben, kántort, templomszolgát és jegyzőt viszont alkalmaztak. A hitközség három bérházzal és egy templommal rendelkezett, tiszta vagyonnal azonban nem tudott elszámolni.

Nagybajom zsidóságát, kb. 90 főt 1944. május 26-án költöztették be a kaposvári gettóba. 1944. május 28-ra az összes városi és vidéki zsidó megérkezett a gyűjtőtáborba, ahol így az akár 5200 zsidót zsúfolták össze. A gettó belső rendjére egy 60 fős „zsidó rendőrség” felügyelt.

Június 2-án azokat a házakat, amelyeket zsidók laktak, sárga táblákon fekete „Zsidó ház” felirattal és hatágú sárga csillaggal jelölték meg.

A megyeszékhely gettójának a kiürítési parancs vetett véget. Július elején a város szélén álló tüzérlaktanyába költöztették a gyűjtőtábor lakóit, amelyhez a kiépített vasútvonal vezetett. Itt használaton kívüli marhavagonokba terelték a somogyi zsidókat, ahonnan valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A deportálás előtt szakszerű motozást hajtottak végre a nőkön, életkorra való tekintet nélkül.

A deportálás július 4-én két ütemben zajlott le. Az első transzportban 3050, a másodikban 2066 embert deportáltak. A vonat útközben két helyen állt meg. Először a Keleti pályaudvaron, ahol lecsatolták a vonat utolsó kocsiját, amelyben feltehetően a saját szabadságukat megváltani tudó gazdag zsidók kaptak helyet. Húsz ilyen, főként kaposvári polgár útja ért véget ekkor, akik Budapesten vészelték át a háború viszontagságait.

A második megálló Kassa volt, a hol az SS átvette a felügyeletet a csendőrségtől. Innen két nap múlva érkeztek meg az auschwitzi koncentrációs táborba, ahonnan csak nagyon kevesen kerültek ki élve.

A nagybajomi zsidók közül a deportálást 9-en, a munkaszolgálatot 6-an élték túl. A nagybajomi izraelita hitközséget a világháború lezárulása után nem tudták újjászervezni, 1947-ben hivatalosan is megszűnt. A romos zsinagógát lebontották, a telket eladták.

Az 1941-1949-es népszámlálási adatok
Nagybajom

1941: zsidók száma:  72;  zsidónak minősített nem izraelita vallású: 20
1944: zsidók száma:  84
1949: zsidók száma   18;  felekezeten kívüli: 3

A gettósítás után az elhagyottnak minősített zsidó lakások közül elsőként ismételten a megszálló német szervek válogathattak. Magyar személyek, szervezetek csak mindezek után igényelhettek zsidó ingatlant. Az igénylők többsége a helyi közéletből ismert személyiség volt, de szép számmal jelentkeztek az egykori szomszédok is. A nyár folyamán a kibombázottak, illetve a Dél-Erdélyből és a Horvátországból menekültek is megjelentek a lakáskérelmezők között.

A rengeteg igénylés rövidesen káoszt idézett elő a megyében, amelynek megoldására az alispán június 8-án körlevélben szabályozta a zsidó lakások igénybevételének módját. „Meg kell értetni a közönséggel, hogy a zsidó vagyon nem zsákmány, hanem államvagyon, tehát ellenszolgáltatás nélkül való használata, vagy szándékos rongálása nemcsak elítélendő, de büntetendő cselekmény is. Azért annak, aki zsidó lakást bérelni akar, a megfelelő árat, melyet a hatóság fog az eddig bérben nem lévő lakások után megállapítani – meg kell fizetnie. Figyelmeztetni kell tehát minden igénylőt, hogy olyan lakások bérlését igényelje, mely fizetőképességének, foglalkozásának és társadalmi állásának megfelel.”

A zsidó kézen lévő mezőgazdasági- és erdőterületekre is számos igénylő pályázott. Az alispán gondnokokat jelölt ki a birtokokra, az állami érdekek védelmének biztosítására. A zsidó vagyont 1944 nyara folyamán árjásították.

Összességében elmondható, hogy az egykor virágzó izraelita közösségből mára nem maradt semmi, mindössze az elhanyagolt zsidó temető árulkodik a településen való egykori jelenlétükről. Bátran kijelenthetjük, hogy a zsidók fontos gazdasági és kulturális szerepet töltöttek be a település történetében. Sajnálatos, hogy a nagybajomi zsidó közösség sorsára nézve – sok más Magyarországon megalakult izraelita közösséghez hasonlóan – végzetes csapást mért a második világháború. Az áldozatok névsorát a település főterén felállított emlékmű külön kiemeli.

Pap Mária

Bibliográfia

1. ANDRÁSSY Antal, Zsidóüldözés Somogyban (1944. március-július) = Zsidósors délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, SML, 1994.
2. BALLÉR Jánosné – MARICS Csaba, Egy nagybajomi utca története. A kereskedők utcája a századelőtől napjainkig, Nagybajom, 2006.
3. BŐSZE Sándor, A szabadságharc és a kiegyezés között = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
4. GŐZSY Zoltán, A zsidóság Somogy megyei megtelepedésétől 1815-ig = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
5. GRÜNVALD Fülöp – SCHEIBER Sándor, Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század első felében=Magyar-zsidó oklevéltár VII. kötet, szerk. GRÜNVALD Fülöp és SCHEIBER Sándor, Bp., 1963.
6. GYENESEI József, Híres somogyi zsidók – rövid életrajzgyűjtemény = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
7. GYERGYAI Albert, Anyám meg a falum, Bp., Szépirodalmi, 1972.
8. KANYAR József, Harminc nemzedék vallomása Somogyról: történelmi olvasókönyv. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1989.
9. KOVÁCS Tamás, A II. világháború éveiben (1940-1944) = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
10. KOVÁCS Tamás, Zsidóság Somogy megyében 1686-1938 = Európa és a magyarság a 18-20. században, Történelem Doktori Téma, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2004.
11. KOVÁCS Tamás, A kaposvári gettó története, szakdolgozat, Pécs, JPTE, 2002.
12. MIKÓCZI Alajos – SOLYMOSI László, Nagybajom története, Kaposvár, A Nagybajom Nagyközségi Közös Tanács Végrehajtó Bizottsága, 1979.
13. NAGY Pál, Somogy megye zsidósága Mária Terézia korában = Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1994.
14. POLGÁR Tamás, A somogyi zsidóság és a megyei közigazgatás = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
15. RÉCSEI Balázs, A Somogy megyei zsidó hitközségek dualizmus kori történetéből = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
16. SZILI Ferenc, A zsidók kereskedelmi tevékenysége Somogyban a kései feudalizmus időszakában = Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, SML, 1994.
17. TÓTH Péter, Somogy vármegye leírása 1812-ből = KANYAR József, Somogy megye múltjáról, i. m.
18. Somogy Megyei Levéltár iratai
19. Horváth Éva visszaemlékezései