NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 26.

Ma hetven éve – 1944. május 26-án – telepítették ki Nagybajomból a zsidókat!

A NAGYBAJOMI ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE

Írta: Pap Mária

1. A kezdetek

2. A nagybajomi zsidóság fénykora

3. A soá Nagybajomban

1938-tól az új törvények bevezetésével egyre rosszabbra fordult a zsidóság sorsa, megkezdődött a zsidók ellehetetlenítése, gazdasági tönkretétele, rengetegen maradtak munka nélkül. A 1938. évi XV. Törvénycikk hatása Somogy megyében nem igazán érződött. A két helyi napilap, a Somogyi Újság és az Új-Somogy meg sem említette a törvényt. Ennek ellenére nagy ritkán történtek megkülönböztetések, de ekkor ezek még nem váltak általánossá.

Az 1939. évi IV. számot viselő második zsidótörvény az elsőhöz hasonlóan érdektelen maradt a helyi napilapok számára.

Az 1941. augusztus 8-án megjelenő, úgynevezett fajvédelmi XV. Törvénycikk szintén hidegen hagyta a somogyi sajtót, csupán töredékesen számolt be a rendelet következményeiről. A harmadik zsidótörvény nevet viselő törvénycikk már nyíltan faji alapú volt, vagyis meghatározta, hogy ki tekintendő zsidónak és megtiltotta a zsidók és nem zsidók házasodását is. A törvénnyel azt sikerült elérni, hogy az ország többi részéhez hasonlóan Somogyban is megnőtt a névtelen feljelentések száma, amelyekben zsidók és nem zsidók nemi kapcsolatáról tettek „közérdekű bejelentést”.

Az 1941-ben tartott népszámlálás alapján a megye zsidósága a kereskedelem, a közlekedés és az ipar szempontjából jelentősebb településeken lakott. A járási székhelyeken kívül 20 főnél többen éltek: Ádándon, Babócsán, Balatonbogláron, Balatonlellén, Balatonszárszón, Balatonszemesen, Böhönyén, Fonyódon, Gamáson, Kadarkúton, Kaposmérőn, Karádon, Kéthelyen, Nagybajomban (72), Nagybarényben, Nemesdéden, Nemesviden, Pusztakovácsiban, Segesden, Somogyszilban és Somogyváron. Ez a koncentráltság tette lehetővé a zsidók sorozatos ellenőrzését és zaklatását.

1941-ben a fiatal férfiakat behívták munkaszolgálatra. A MUSZ-osok „kiképzése” Mohácson folyt, amelynek lényege a testi-lelki gyötrés volt. Többségük a keleti fronton szolgált: a kivezényelt 630 munkaszolgálatosból 1943 tavaszán talán 12-en tértek vissza.

A zsidóság jogfosztottságának következő lépéseként az 1942. évi VIII. törvénycikk az eddig bevettnek számító zsidó vallást elismert vallássá minősítette vissza. Szintén ebben az évben fogadták el XV. Törvénycikket, amely a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanbirtoklásának tilalmát tartalmazta. Sokan önként jelentkeztek az egyes zsidó birtokokra. „A jelentkezők kivétel nélkül őskeresztény, nemzethű, esetleg még frontharcos múltat is felmutatni tudó személyek voltak, legalábbis saját bevallásuk szerint.”

1944. április 4-én jelent meg a belügyminiszter azon titkos rendelete (6136/1944. VII. t. c.), amely négy napot adott a zsidó közösségi szervezeteknek, hogy az „összes zsidó személyekről, családtagjaikkal együtt egy névjegyzéket állítsanak össze négy példányban lakhelyük és lakásuk feltüntetésével”, ezzel mintegy előkészítve az elhurcolást, illetve a gettósítást. 1944 tavaszán 4753 zsidó élt a megyében. Ez a hadműveleti területekre vonatkozott, de ezt az elvet veszik át másutt is, illetve mindenhol névjegyzéket kellett készíteni.

A Kiürítési Kormánybiztosság 349. számú rendeletére április 8-án indult meg a zsidók internálása: „ki kell lakoltatni, őrizetbe kell venni őket és az illetékes állandó rendőrhatóságnak kell átadni”.

1944 tavaszán a gépjárműveket, motorbicikliket és kerékpárokat elvették a zsidó tulajdonosoktól, amelyekre több nem zsidó is igényt tartott, elsősorban csendőrök és postások. A zsidóknak ingóságaik után ingatlanjaikról is le kellett mondaniuk. Somogyban már a gettósítás előtt is foglaltak le zsidó tulajdonban lévő lakásokat, bár ekkor még csak német csapatok és parancsnokaik költözhettek ezekbe.

Hivatalos rendelet csak április 28-án jelent meg a gettósításról 1610 M. E. /1944. szám alatt, amely utólag szentesítette a már korábban megindult folyamatot. „Mivel a zsidók megbízhatatlan, kommunista-gyanús, elemeknek minősültek, a hadműveleti területekről már korábban megkezdődött kitelepítésük.”

Somogy megyében két gyűjtőtábort állítottak fel. Az alispán a Tabi, a Lengyeltóti és a Marcali járás zsidói számára Tabot, míg a többi járásban élőknek Kaposvárt jelölte ki lakóhelyül.
Egy május 12-én megjelent polgármesteri rendelet írta elő a kaposvári gettó pontos helyét.

A megyeszékhely gyűjtőtáborában lévő zsidók számáról nem maradtak fenn pontos közigazgatási adatok. A zsidók május 22. hétfő délutánig kötelesek voltak elfoglalni a számukra kijelölt lakásokat. Ezen a napon már 1819-en laktak a kaposvári gyűjtőtáborban, ekkorra azonban még nem érkeztek meg a vidékiek a városba, így a határidőt három nappal meghosszabbították.

Az utolsó, 1944-es magyarországi zsidó hitközségek összeírásában a nagybajomi anyahitközség is szerepel. A hitközség szervezetét tekintve „status quo ante”, lélekszáma 84 fő, közülük 32-en adóztak. A hitközség elnöke Rosenberg László, az alelnöki posztot Friedmann Géza töltötte be. Anyakönyvvezető és rabbi nem működött a közösségben, kántort, templomszolgát és jegyzőt viszont alkalmaztak. A hitközség három bérházzal és egy templommal rendelkezett, tiszta vagyonnal azonban nem tudott elszámolni.

Nagybajom zsidóságát, kb. 90 főt 1944. május 26-án költöztették be a kaposvári gettóba. 1944. május 28-ra az összes városi és vidéki zsidó megérkezett a gyűjtőtáborba, ahol így az akár 5200 zsidót zsúfolták össze. A gettó belső rendjére egy 60 fős „zsidó rendőrség” felügyelt.

Június 2-án azokat a házakat, amelyeket zsidók laktak, sárga táblákon fekete „Zsidó ház” felirattal és hatágú sárga csillaggal jelölték meg.

A megyeszékhely gettójának a kiürítési parancs vetett véget. Július elején a város szélén álló tüzérlaktanyába költöztették a gyűjtőtábor lakóit, amelyhez a kiépített vasútvonal vezetett. Itt használaton kívüli marhavagonokba terelték a somogyi zsidókat, ahonnan valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A deportálás előtt szakszerű motozást hajtottak végre a nőkön, életkorra való tekintet nélkül.

A deportálás július 4-én két ütemben zajlott le. Az első transzportban 3050, a másodikban 2066 embert deportáltak. A vonat útközben két helyen állt meg. Először a Keleti pályaudvaron, ahol lecsatolták a vonat utolsó kocsiját, amelyben feltehetően a saját szabadságukat megváltani tudó gazdag zsidók kaptak helyet. Húsz ilyen, főként kaposvári polgár útja ért véget ekkor, akik Budapesten vészelték át a háború viszontagságait.

A második megálló Kassa volt, a hol az SS átvette a felügyeletet a csendőrségtől. Innen két nap múlva érkeztek meg az auschwitzi koncentrációs táborba, ahonnan csak nagyon kevesen kerültek ki élve.

A nagybajomi zsidók közül a deportálást 9-en, a munkaszolgálatot 6-an élték túl. A nagybajomi izraelita hitközséget a világháború lezárulása után nem tudták újjászervezni, 1947-ben hivatalosan is megszűnt. A romos zsinagógát lebontották, a telket eladták.

Az 1941-1949-es népszámlálási adatok
Nagybajom

1941: zsidók száma:  72;  zsidónak minősített nem izraelita vallású: 20
1944: zsidók száma:  84
1949: zsidók száma   18;  felekezeten kívüli: 3

A gettósítás után az elhagyottnak minősített zsidó lakások közül elsőként ismételten a megszálló német szervek válogathattak. Magyar személyek, szervezetek csak mindezek után igényelhettek zsidó ingatlant. Az igénylők többsége a helyi közéletből ismert személyiség volt, de szép számmal jelentkeztek az egykori szomszédok is. A nyár folyamán a kibombázottak, illetve a Dél-Erdélyből és a Horvátországból menekültek is megjelentek a lakáskérelmezők között.

A rengeteg igénylés rövidesen káoszt idézett elő a megyében, amelynek megoldására az alispán június 8-án körlevélben szabályozta a zsidó lakások igénybevételének módját. „Meg kell értetni a közönséggel, hogy a zsidó vagyon nem zsákmány, hanem államvagyon, tehát ellenszolgáltatás nélkül való használata, vagy szándékos rongálása nemcsak elítélendő, de büntetendő cselekmény is. Azért annak, aki zsidó lakást bérelni akar, a megfelelő árat, melyet a hatóság fog az eddig bérben nem lévő lakások után megállapítani – meg kell fizetnie. Figyelmeztetni kell tehát minden igénylőt, hogy olyan lakások bérlését igényelje, mely fizetőképességének, foglalkozásának és társadalmi állásának megfelel.”

A zsidó kézen lévő mezőgazdasági- és erdőterületekre is számos igénylő pályázott. Az alispán gondnokokat jelölt ki a birtokokra, az állami érdekek védelmének biztosítására. A zsidó vagyont 1944 nyara folyamán árjásították.

Összességében elmondható, hogy az egykor virágzó izraelita közösségből mára nem maradt semmi, mindössze az elhanyagolt zsidó temető árulkodik a településen való egykori jelenlétükről. Bátran kijelenthetjük, hogy a zsidók fontos gazdasági és kulturális szerepet töltöttek be a település történetében. Sajnálatos, hogy a nagybajomi zsidó közösség sorsára nézve – sok más Magyarországon megalakult izraelita közösséghez hasonlóan – végzetes csapást mért a második világháború. Az áldozatok névsorát a település főterén felállított emlékmű külön kiemeli.

Pap Mária

Bibliográfia

  1. ANDRÁSSY Antal, Zsidóüldözés Somogyban (1944. március-július) = Zsidósors délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, SML, 1994.
  2. BALLÉR Jánosné – MARICS Csaba, Egy nagybajomi utca története. A kereskedők utcája a századelőtől napjainkig, Nagybajom, 2006.
  3. BŐSZE Sándor, A szabadságharc és a kiegyezés között = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  4. GŐZSY Zoltán, A zsidóság Somogy megyei megtelepedésétől 1815-ig = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  5. GRÜNVALD Fülöp – SCHEIBER Sándor, Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század első felében=Magyar-zsidó oklevéltár VII. kötet, szerk. GRÜNVALD Fülöp és SCHEIBER Sándor, Bp., 1963.
  6. GYENESEI József, Híres somogyi zsidók – rövid életrajzgyűjtemény = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  7. GYERGYAI Albert, Anyám meg a falum, Bp., Szépirodalmi, 1972.
  8. KANYAR József, Harminc nemzedék vallomása Somogyról: történelmi olvasókönyv. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1989.
  9. KOVÁCS Tamás, A II. világháború éveiben (1940-1944) = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  10. KOVÁCS Tamás, Zsidóság Somogy megyében 1686-1938 = Európa és a magyarság a 18-20. században, Történelem Doktori Téma, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2004.
  11. KOVÁCS Tamás, A kaposvári gettó története, szakdolgozat, Pécs, JPTE, 2002.
  12. MIKÓCZI Alajos – SOLYMOSI László, Nagybajom története, Kaposvár, A Nagybajom Nagyközségi Közös Tanács Végrehajtó Bizottsága, 1979.
  13. NAGY Pál, Somogy megye zsidósága Mária Terézia korában = Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1994.
  14. POLGÁR Tamás, A somogyi zsidóság és a megyei közigazgatás = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  15. RÉCSEI Balázs, A Somogy megyei zsidó hitközségek dualizmus kori történetéből = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
  16. SZILI Ferenc, A zsidók kereskedelmi tevékenysége Somogyban a kései feudalizmus időszakában = Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, SML, 1994.
  17. TÓTH Péter, Somogy vármegye leírása 1812-ből = KANYAR József, Somogy megye múltjáról, i. m.
  18. Somogy Megyei Levéltár iratai
  19. Horváth Éva visszaemlékezései