NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 27.

Újabb részekkel fojtatódik Major Tibor írása

BAJOM HUMORA I.
BAJOM HUMORA II.
BAJOM HUMORA III.
BAJOM HUMORA IV.
BAJOM HUMORA V.
BAJOM HUMORA VI.

BAJOM HUMORA VII.

Írta: Major Tibor

Baleset

„Termesztett szőlőfajtáink legtöbbje az Eurázsiában őshonos Vitis vinifera fajhoz tartozik” Nos, mivel hogy őshonos, az emberiség a kezdetektől élvezheti gyümölcsét, és már a Noé előtti idők óta gondosan erjesztett és kezelt levét, a bort is. A bor mértékkel fogyasztva nagyon egészséges, kellemes ital, azonban az erjedés bizonyos stádiumában nem annyira kellemes.
Mifka! Ifol e muftot?
Nem ifok, mert bef…. baj lesz!
Ezt a mondókát mondogattuk szüret idején egymásnak pajtásaimmal, és mondogatta bizonyára Péterfai Jancsi barátom is. Már vagy harminc esztendeje itt hagyott minket, vidám lelke alighanem az égi szőlők alján elmélkedik jóízű földi italokról. Somogysárdi fiú volt. Sárdon sok szép lány volt, de Ő Bajomban találta meg a legszebbet, akit feleségül vitt falujába. Egy októberi napon Danuvia motorkerékpárját megnyergelve meglátogatta apósát, Sanyi bácsit. Megkóstolták a már forrásban levő mustot, aminek már volt egy kis ereje is. Hazafele nem mert a köves úton menni, hanem a földhídi mező útját választotta. Egyszer csak a hasában furcsa, élénk mozgás támadt. Érezte, hogy meg kell állnia, mert az erjedő must kiutat keres. Igen ám, de a kanász éppen akkor terelte vele szemben a disznókat, és azért mégsem mutathatja meg neki a meztelen valóságot! Amikor elkerülték egymást, Jancsi megállt a motorral, és az út menti bokrok közé húzódott. Amíg a nadrágszíjával bíbelődött, elszabadult a pokol, és csúnya sárgás folt keletkezett a férfialsó hátulján. Amikor végre sikerült megszabadulnia kínjaitól, elballagott a néhány méterre folydogáló Bóhási árokhoz lemosni a gyalázatot. A patak vizében kiöblítette megdicstelenült alsóját is. Egy madzaggal felkötötte a motorkerékpár csomagtartójára, és ahogy mesélte, hazáig majdnem meg is száradt.

Kommunikáció – régen

Akik még emlékeznek az 1985 előtti évekre, tudják, ki is volt a kisbíró. A községházán dolgozó hivatalsegédet titulálták így. Ő amolyan házi mindenes, kézbesítő, kertész, hírvivő, de egyben az ügyfeleket eligazító, a rendre is ügyelő sokoldalú munkatárs volt, a település megbecsült tagja. Nagybajomban az 1950-es évektől Pál Józsi bácsi, Varga János bácsi és Huszár Pista bácsi volt hosszabb ideig e pozícióban. Akit utoljára kisbírónak tisztelhettünk, az Varga Dezső volt, szimpatizánsai körében csak úgy emlegették, hogy „a kösségfő”. Ma a televízió, az internet a szórólapok világában könnyen juthatunk közérdekű információkhoz, a régi világban azonban ez másképp volt. Akkoriban az államigazgatás helyi szerve gondoskodott a lakosság tájékoztatásáról, túlnyomó részt a kisbíró segítségével. Ha szükségessé vált a tájékoztatás országos vagy helyi rendeletek, határozatok okán, akkor a kisbíró egy dobot akasztott a nyakába, és végigjárta a település utcáit. Körülbelül 300 méterenként megállt, és dobszóval jelezte, hogy fontos közlendője van. Az akkori szorgos világban minden épkézláb felnőtt a földeken vagy egyéb munkahelyen dolgozott, így csak az öregek és a gyerekek voltak otthon. Az ő feladatuk volt tájékoztatni a hazatérőket az aktuális teendőkről. Mindig bámulattal hallgattam a változó ütemű, egyre gyorsuló dobpergést, ami után a kisbíró komótosan elővett egy papírlapot, és pontról pontra hangosan felolvasta annak tartalmát az összegyűlteknek. A Nagybajomban bevált és gyakorolt sablonszöveg így kezdődött:
Közhírré tétetik!
Először!
A Községi Tanács értesíti a lakosságot, hogy folyó hó 12-én baromfioltás lesz.
Másodszor!
A Zöld Mező termelő Szövetkezetnél választó malacok eladók.
Harmadszor! …….stb.
Így értesültünk kutyaoltásról, tűzgyújtási tilalomról, eladó lakóházról, a szövőlepke elleni védekezési kötelezettségről, szavazásról, kötelező közmunkáról és még sok másról, sokszor tíznél is több pontban.
Böhönyéről származó nagyanyám –aki sok mindenről mesélt nekem – elmondott egy lány korában történt esetet. Egy írástudatlan embert vettek fel kisbírónak. A legelső alkalommal, amikor dobolni küldték, az ott megszokott formulával így kezdte a híradást:
Jár a levél, jár! Tekintetes Zóka Sámuel, Böhönye község bírája…… Nesze gyerek! Óvasd el!

Megoldás

Dr Kovács József évtizedek óta településünk állatorvosa. Amikor Nagybajomba költözött, még szinte minden család tartott disznót, baromfit, de nagyon sok tehén és ló is volt a faluban. Munkája zömét a termelő szövetkezet tehenészeti telepei és sertéshizlaldái adták, de ő gyógyította a magánszemélyek állatait a településen, sőt még a pusztákon is, komoly károktól mentve meg a gazdálkodókat. Egy állatorvosnak mindig sietős a dolga, mert száz felé hívják. Egyszer sietve bement a Tsz-irodába valamilyen kötelességének eleget tenni. A folyosón elébe állt egy fiatalasszony, akinek a férje is az irodában dolgozott. A férjnek nem volt komoly baja, talán valami kiütése lehetett. Doktor Úr! –kezdte –. Legyen szíves vizsgálja meg a férjemet, mert nem ér rá orvoshoz járni! Aranyoskám! – mondta megszokott nyájas modorában a doktor – Én állatorvos vagyok, nem értek ehhez. De doktor úr, maga mégis csak orvos! Az vagyok, de egészen más tudomány kell az emberi bajok kezeléséhez! A fiatalasszony azonban még egy próbát tett: De legalább nézze meg! A doktor – látva hogy nehezen szabadul – humorosra vette a hárítást ilyenformán: Rendben van, ha négykézlábra áll a férje, akkor megvizsgálom.