Szerző: Kiss Zoltán 85 / 284 oldal

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 26.

Ma hetven éve – 1944. május 26-án – telepítették ki Nagybajomból a zsidókat!

A NAGYBAJOMI ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE

Írta: Pap Mária

1. A kezdetek

2. A nagybajomi zsidóság fénykora

3. A soá Nagybajomban

1938-tól az új törvények bevezetésével egyre rosszabbra fordult a zsidóság sorsa, megkezdődött a zsidók ellehetetlenítése, gazdasági tönkretétele, rengetegen maradtak munka nélkül. A 1938. évi XV. Törvénycikk hatása Somogy megyében nem igazán érződött. A két helyi napilap, a Somogyi Újság és az Új-Somogy meg sem említette a törvényt. Ennek ellenére nagy ritkán történtek megkülönböztetések, de ekkor ezek még nem váltak általánossá.

Az 1939. évi IV. számot viselő második zsidótörvény az elsőhöz hasonlóan érdektelen maradt a helyi napilapok számára.

Az 1941. augusztus 8-án megjelenő, úgynevezett fajvédelmi XV. Törvénycikk szintén hidegen hagyta a somogyi sajtót, csupán töredékesen számolt be a rendelet következményeiről. A harmadik zsidótörvény nevet viselő törvénycikk már nyíltan faji alapú volt, vagyis meghatározta, hogy ki tekintendő zsidónak és megtiltotta a zsidók és nem zsidók házasodását is. A törvénnyel azt sikerült elérni, hogy az ország többi részéhez hasonlóan Somogyban is megnőtt a névtelen feljelentések száma, amelyekben zsidók és nem zsidók nemi kapcsolatáról tettek „közérdekű bejelentést”.

Az 1941-ben tartott népszámlálás alapján a megye zsidósága a kereskedelem, a közlekedés és az ipar szempontjából jelentősebb településeken lakott. A járási székhelyeken kívül 20 főnél többen éltek: Ádándon, Babócsán, Balatonbogláron, Balatonlellén, Balatonszárszón, Balatonszemesen, Böhönyén, Fonyódon, Gamáson, Kadarkúton, Kaposmérőn, Karádon, Kéthelyen, Nagybajomban (72), Nagybarényben, Nemesdéden, Nemesviden, Pusztakovácsiban, Segesden, Somogyszilban és Somogyváron. Ez a koncentráltság tette lehetővé a zsidók sorozatos ellenőrzését és zaklatását.

1941-ben a fiatal férfiakat behívták munkaszolgálatra. A MUSZ-osok „kiképzése” Mohácson folyt, amelynek lényege a testi-lelki gyötrés volt. Többségük a keleti fronton szolgált: a kivezényelt 630 munkaszolgálatosból 1943 tavaszán talán 12-en tértek vissza.

A zsidóság jogfosztottságának következő lépéseként az 1942. évi VIII. törvénycikk az eddig bevettnek számító zsidó vallást elismert vallássá minősítette vissza. Szintén ebben az évben fogadták el XV. Törvénycikket, amely a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanbirtoklásának tilalmát tartalmazta. Sokan önként jelentkeztek az egyes zsidó birtokokra. „A jelentkezők kivétel nélkül őskeresztény, nemzethű, esetleg még frontharcos múltat is felmutatni tudó személyek voltak, legalábbis saját bevallásuk szerint.”

1944. április 4-én jelent meg a belügyminiszter azon titkos rendelete (6136/1944. VII. t. c.), amely négy napot adott a zsidó közösségi szervezeteknek, hogy az „összes zsidó személyekről, családtagjaikkal együtt egy névjegyzéket állítsanak össze négy példányban lakhelyük és lakásuk feltüntetésével”, ezzel mintegy előkészítve az elhurcolást, illetve a gettósítást. 1944 tavaszán 4753 zsidó élt a megyében. Ez a hadműveleti területekre vonatkozott, de ezt az elvet veszik át másutt is, illetve mindenhol névjegyzéket kellett készíteni.

A Kiürítési Kormánybiztosság 349. számú rendeletére április 8-án indult meg a zsidók internálása: „ki kell lakoltatni, őrizetbe kell venni őket és az illetékes állandó rendőrhatóságnak kell átadni”.

1944 tavaszán a gépjárműveket, motorbicikliket és kerékpárokat elvették a zsidó tulajdonosoktól, amelyekre több nem zsidó is igényt tartott, elsősorban csendőrök és postások. A zsidóknak ingóságaik után ingatlanjaikról is le kellett mondaniuk. Somogyban már a gettósítás előtt is foglaltak le zsidó tulajdonban lévő lakásokat, bár ekkor még csak német csapatok és parancsnokaik költözhettek ezekbe.

Hivatalos rendelet csak április 28-án jelent meg a gettósításról 1610 M. E. /1944. szám alatt, amely utólag szentesítette a már korábban megindult folyamatot. „Mivel a zsidók megbízhatatlan, kommunista-gyanús, elemeknek minősültek, a hadműveleti területekről már korábban megkezdődött kitelepítésük.”

Somogy megyében két gyűjtőtábort állítottak fel. Az alispán a Tabi, a Lengyeltóti és a Marcali járás zsidói számára Tabot, míg a többi járásban élőknek Kaposvárt jelölte ki lakóhelyül.
Egy május 12-én megjelent polgármesteri rendelet írta elő a kaposvári gettó pontos helyét.

A megyeszékhely gyűjtőtáborában lévő zsidók számáról nem maradtak fenn pontos közigazgatási adatok. A zsidók május 22. hétfő délutánig kötelesek voltak elfoglalni a számukra kijelölt lakásokat. Ezen a napon már 1819-en laktak a kaposvári gyűjtőtáborban, ekkorra azonban még nem érkeztek meg a vidékiek a városba, így a határidőt három nappal meghosszabbították.

Az utolsó, 1944-es magyarországi zsidó hitközségek összeírásában a nagybajomi anyahitközség is szerepel. A hitközség szervezetét tekintve „status quo ante”, lélekszáma 84 fő, közülük 32-en adóztak. A hitközség elnöke Rosenberg László, az alelnöki posztot Friedmann Géza töltötte be. Anyakönyvvezető és rabbi nem működött a közösségben, kántort, templomszolgát és jegyzőt viszont alkalmaztak. A hitközség három bérházzal és egy templommal rendelkezett, tiszta vagyonnal azonban nem tudott elszámolni.

Nagybajom zsidóságát, kb. 90 főt 1944. május 26-án költöztették be a kaposvári gettóba. 1944. május 28-ra az összes városi és vidéki zsidó megérkezett a gyűjtőtáborba, ahol így az akár 5200 zsidót zsúfolták össze. A gettó belső rendjére egy 60 fős „zsidó rendőrség” felügyelt.

Június 2-án azokat a házakat, amelyeket zsidók laktak, sárga táblákon fekete „Zsidó ház” felirattal és hatágú sárga csillaggal jelölték meg.

A megyeszékhely gettójának a kiürítési parancs vetett véget. Július elején a város szélén álló tüzérlaktanyába költöztették a gyűjtőtábor lakóit, amelyhez a kiépített vasútvonal vezetett. Itt használaton kívüli marhavagonokba terelték a somogyi zsidókat, ahonnan valamennyiüket Auschwitzba deportálták. A deportálás előtt szakszerű motozást hajtottak végre a nőkön, életkorra való tekintet nélkül.

A deportálás július 4-én két ütemben zajlott le. Az első transzportban 3050, a másodikban 2066 embert deportáltak. A vonat útközben két helyen állt meg. Először a Keleti pályaudvaron, ahol lecsatolták a vonat utolsó kocsiját, amelyben feltehetően a saját szabadságukat megváltani tudó gazdag zsidók kaptak helyet. Húsz ilyen, főként kaposvári polgár útja ért véget ekkor, akik Budapesten vészelték át a háború viszontagságait.

A második megálló Kassa volt, a hol az SS átvette a felügyeletet a csendőrségtől. Innen két nap múlva érkeztek meg az auschwitzi koncentrációs táborba, ahonnan csak nagyon kevesen kerültek ki élve.

A nagybajomi zsidók közül a deportálást 9-en, a munkaszolgálatot 6-an élték túl. A nagybajomi izraelita hitközséget a világháború lezárulása után nem tudták újjászervezni, 1947-ben hivatalosan is megszűnt. A romos zsinagógát lebontották, a telket eladták.

Az 1941-1949-es népszámlálási adatok
Nagybajom

1941: zsidók száma:  72;  zsidónak minősített nem izraelita vallású: 20
1944: zsidók száma:  84
1949: zsidók száma   18;  felekezeten kívüli: 3

A gettósítás után az elhagyottnak minősített zsidó lakások közül elsőként ismételten a megszálló német szervek válogathattak. Magyar személyek, szervezetek csak mindezek után igényelhettek zsidó ingatlant. Az igénylők többsége a helyi közéletből ismert személyiség volt, de szép számmal jelentkeztek az egykori szomszédok is. A nyár folyamán a kibombázottak, illetve a Dél-Erdélyből és a Horvátországból menekültek is megjelentek a lakáskérelmezők között.

A rengeteg igénylés rövidesen káoszt idézett elő a megyében, amelynek megoldására az alispán június 8-án körlevélben szabályozta a zsidó lakások igénybevételének módját. „Meg kell értetni a közönséggel, hogy a zsidó vagyon nem zsákmány, hanem államvagyon, tehát ellenszolgáltatás nélkül való használata, vagy szándékos rongálása nemcsak elítélendő, de büntetendő cselekmény is. Azért annak, aki zsidó lakást bérelni akar, a megfelelő árat, melyet a hatóság fog az eddig bérben nem lévő lakások után megállapítani – meg kell fizetnie. Figyelmeztetni kell tehát minden igénylőt, hogy olyan lakások bérlését igényelje, mely fizetőképességének, foglalkozásának és társadalmi állásának megfelel.”

A zsidó kézen lévő mezőgazdasági- és erdőterületekre is számos igénylő pályázott. Az alispán gondnokokat jelölt ki a birtokokra, az állami érdekek védelmének biztosítására. A zsidó vagyont 1944 nyara folyamán árjásították.

Összességében elmondható, hogy az egykor virágzó izraelita közösségből mára nem maradt semmi, mindössze az elhanyagolt zsidó temető árulkodik a településen való egykori jelenlétükről. Bátran kijelenthetjük, hogy a zsidók fontos gazdasági és kulturális szerepet töltöttek be a település történetében. Sajnálatos, hogy a nagybajomi zsidó közösség sorsára nézve – sok más Magyarországon megalakult izraelita közösséghez hasonlóan – végzetes csapást mért a második világháború. Az áldozatok névsorát a település főterén felállított emlékmű külön kiemeli.

Pap Mária

Bibliográfia

1. ANDRÁSSY Antal, Zsidóüldözés Somogyban (1944. március-július) = Zsidósors délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, SML, 1994.
2. BALLÉR Jánosné – MARICS Csaba, Egy nagybajomi utca története. A kereskedők utcája a századelőtől napjainkig, Nagybajom, 2006.
3. BŐSZE Sándor, A szabadságharc és a kiegyezés között = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
4. GŐZSY Zoltán, A zsidóság Somogy megyei megtelepedésétől 1815-ig = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
5. GRÜNVALD Fülöp – SCHEIBER Sándor, Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század első felében=Magyar-zsidó oklevéltár VII. kötet, szerk. GRÜNVALD Fülöp és SCHEIBER Sándor, Bp., 1963.
6. GYENESEI József, Híres somogyi zsidók – rövid életrajzgyűjtemény = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
7. GYERGYAI Albert, Anyám meg a falum, Bp., Szépirodalmi, 1972.
8. KANYAR József, Harminc nemzedék vallomása Somogyról: történelmi olvasókönyv. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1989.
9. KOVÁCS Tamás, A II. világháború éveiben (1940-1944) = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
10. KOVÁCS Tamás, Zsidóság Somogy megyében 1686-1938 = Európa és a magyarság a 18-20. században, Történelem Doktori Téma, Pécs, Pécsi Tudományegyetem, 2004.
11. KOVÁCS Tamás, A kaposvári gettó története, szakdolgozat, Pécs, JPTE, 2002.
12. MIKÓCZI Alajos – SOLYMOSI László, Nagybajom története, Kaposvár, A Nagybajom Nagyközségi Közös Tanács Végrehajtó Bizottsága, 1979.
13. NAGY Pál, Somogy megye zsidósága Mária Terézia korában = Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 1994.
14. POLGÁR Tamás, A somogyi zsidóság és a megyei közigazgatás = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
15. RÉCSEI Balázs, A Somogy megyei zsidó hitközségek dualizmus kori történetéből = Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár, 2005.
16. SZILI Ferenc, A zsidók kereskedelmi tevékenysége Somogyban a kései feudalizmus időszakában = Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig, szerk. BŐSZE Sándor, Kaposvár, SML, 1994.
17. TÓTH Péter, Somogy vármegye leírása 1812-ből = KANYAR József, Somogy megye múltjáról, i. m.
18. Somogy Megyei Levéltár iratai
19. Horváth Éva visszaemlékezései

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 13.

A NAGYBAJOMI ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE

Írta: Pap Mária

1. A kezdetek

2. A nagybajomi zsidóság fénykora

A bajomi zsidók létszámának növekedésével nyilvánvalóvá vált, hogy egyre inkább bekapcsolódtak a település életébe is. A Somogy című folyóirat egy 1868-as hírében arról számol be, hogy a nagybajomi izraeliták megünnepelték polgári egyenjogúságukat. Az ünnepélyen beszédet mondott a kaposvári és a marcali rabbi is. A rendezvényen fellépett a kaposvári izraelita kórus. 1870-ben 396 izraelita lakossal bírt az 1859 óta városi rangra lépett Nagybajom. Ugyancsak a Somogy tájékoztat az emancipáció egy évvel későbbi eredményéről, amely szerint Nagybajomban az izraelita Braun Józsefet választották városbíróvá. 1881-ben Bőhm Ignácot a hitközség elnökévé, Menczer Lipótot helyettes elnökké választották. 1881-ben ismét Schlesinger Ignácot tették meg jegyzővé és anyakönyvvezetővé.

Az 1861-ben létrehozott zsidó népiskola a 19. század végére egyre nagyobb tanulólétszámmal és kiemelkedő eredményekkel működött. A négyosztályossá bővülő iskola nem sokkal indulása után átalakult ötosztályos elemi iskolává, majd 1885-ben nyílt meg a hatodik osztály. A korábbi tanító halála után Schlesinger Ignácot hívták meg Keszthelyről a tanítói állás betöltésére, aki egyébként komplett könyvtárral érkezett és mindentudó hírében állt. Nem csupán nagybajomiak tanultak Schlesinger Ignác néptanító kezei alatt: Csökölyből, Kiskorpádról, Lengyeltótiból, Marcaliból, Nagyatádról és Sárdról is érkeztek növendékek. A keresztények egy része is szívesen taníttatta Gyergyai édesapjával a gyermekét: a helyi és a környéken élő tehetősebb földbirtokosok gyermekei az iskola tanítójának magántanulói voltak.
1890-re a nagybajomi zsidók száma 352-re változott. A zsidók létszámának csökkenésével magyarázható, hogy egyre inkább kérdésessé vált az iskola sorsa: először csökkentették a vezető tanár és a második számú tanító fizetését, majd 1910 körül búcsúzniuk kellett a másodtanítótól. Ekkoriban már csak 206 izraelita lakta a települést. Az 1920-as években megvonták a támogatást a zsidó iskolától, így az 1921-ben kénytelen volt bezárni kapuit.

A Nagybajomban letelepült zsidók bérelték a falubeli boltokat, kocsmákat, vendégfogadókat és a mészárszéket, amelyekhez a helyet biztosító árendás házak a mai Kossuth utca elődjén sorakoztak.

A bajomi zsidók között jelentős vagyoni különbségek alakultak ki. A nagy forgalmú kereskedők, kocsmák, mészárszékek bérlői, valamint a segéddel dolgozó iparosok helyzete nagymértékben elütött az összeírások szerint mások segítségére szoruló szegényekétől.

A felvásárlók és haszonbérlők között kiemelkedő szerepet játszott a helyi zsidóság. A Bőhm család – miután megvásárolta a Festetics családtól Setét-kerék- és Sápa-pusztát – a környék egyik leggazdagabb és legnagyobb birtokosa lett. A századfordulón Bőhm Ignác és Bőhm Nátán birtokukat jelentős mértékben meghaladó terület haszonbérlője is volt. Saját és bérelt birtokuk összesen meghaladta a 4500 katasztrális holdat.
Kohn Gusztáv is nagy haszonbérlet felett rendelkezett, ugyanis Festetics Pál 1719 holdas földjét bérelte.
A századforduló jelentős nagybajomi földbirtokosai: Bőhm Ignác és Nátán, Igmándy Aladár, Nagy György, Pataky Vince, Sárközy Imre és Jenő, Sommsich Andor, valamint Udvardy Dávid.

1872-ben adták ki a céheket eltörlő ipartörvényt, amely az iparosok érdekeit és az iparosok, segédek, tanoncok viszonyának rendezését tartotta szem előtt. Ennek eleget téve ipartestületek felállítását írta elő. A nagybajomi iparosok a törvényi előírásokat kielégítve létrehozták a valamennyi iparágat felölelő helyi ipartestületüket.
1880-ban üzemelni kezdett a község harmadik gőzmalma is, amelyet Krausz Albert és családja birtokolt.
1885-ben az eredetileg kisbajomi származású Schüttler Jakab gabona- és terménykereskedő céget hozott létre. Külföldre is nagy tételben szállított terményeket.
Az 1889-es alapítású Steiner Ignác és Fia cég bőr-, cipőkellék-, vas- és festékáru eladásával foglalkozott. Nagyobb tétel vásárlása esetén kedvezményt adott az árakból.

A négy országos és az 52 csütörtöki napon megtartott hetivásáron nyílt lehetősége a kereskedőknek ipari termékeik és mezőgazdasági terményeik értékesítésére. A nagybajomi vásárok igen népszerűek voltak, érkeztek árusok Bécsből és Grazból is.

Hátrányosan érintette a bajomi eladók forgalmát, hogy elkerülte a vasút a települést. A közlekedési viszonyok miatt 1870-től fokozatosan csökkent a zsidóság és a kereskedők száma, míg az iparosok száma emelkedett.

A gazdasági élet fellendítésére egymás után alakultak a pénzintézetek. Az 1870 előtt létrejött Nagybajomi Segélyegylet Szövetkezet beruházásokhoz nyújtott hitelt a tagoknak. 1894-ben a helybeli és a környéken élő földbirtokosok és gazdag kereskedők jóvoltából megalakult a Somogynagybajomi Takarékpénztár Részvénytárság. Elnökei: Bőhm Nátán és Sommsich Miklós voltak. A Bőhm-féle Kossuth utca 4. szám alatti épületben helyet kapó társaság jelzálogfedezet vagy kezesek állítása mellett 8-14%-os kamatra adott kölcsönt, a betétek után pedig 4-6%-os kamatot fizetett.
A századforduló táján a községben több téglaelőállító üzem is működött. Homokon termelt a Krausz-féle gyár, amelynek tégláiból épült a községháza. Bőhm Ignácnak Sápa-pusztán volt kisebb téglaégetője.

Zsidó személyekhez kapcsolódnak a faluban elsőként megjelenő közlekedési eszközök is. Kerékpárt Nagybajomba elsőként Steiner Gyula vaskereskedő hozatott az 1910-es években. Az első személygépkocsi, egy stájer gyártmányú, piros bőrüléses autó 1920-ban Bőhm István felesége, Májerhoffer Lili tulajdonába került. Ugyanebben az évben hozatta a faluba az első tehergépkocsit Schüttler Jakab terménykereskedő.

A 35 somogyi települést érintő 1883-as tiszaeszlári ügy hatására statáriumot hirdettek ki a megyében, amelyet a közbiztonsági állapotokkal indokoltak. Súlyos atrocitásokra került sor több Somogy megyei településen: Barcson, Babócsán, Berzencén, Csurgón, Kaposváron, Marcaliban, Nemesviden, Nagyatádon, Nagybajomban, Szigetváron és Vízváron.
A kaposvári járásban a megyeszékhely mellett Nagybajom volt még izgatások helyszíne. Ebből kifolyólag a község elöljárósága katonai segítséget is kért. A városban a szolgabíró is megjelent és kérte a képviselőtestületet, hogy jegyzőkönyvileg kötelezze magát a rendfenntartásban való részvételre. Miután ezt akkor ott megtagadták, a szolgabíró arról tájékoztatta a falu vezetőségét, hogy ha katonai erő bevetésére lesz szükség, akkor a honvédség eltartása a helyi költségvetést fogja terhelni. Pár nappal később a községi bíró vezetésével tartott népgyűlésen a község lakói vállalták a feladatot, valamint egy 12 fős bizottság felállításáról is döntöttek. A kivezényelt huszároknak köszönhetően nem történt komolyabb rendzavarás Nagybajomban.

Az első világháborúban 18 nagybajomi zsidó vett részt, közülük 8-an estek el. A világháború után sem állt helyre a rend: a fehérterror időszakában kemény antiszemitizmus ütötte fel fejét, de az atrocitások büntetlenek maradtak. December elején a frontról hazatért katonák a nagy nyomor közepette üzentek a kaposvári kereskedőknek, hogy szállítsák le az áraikat, különben fosztogatni kezdenek. Kérésük süket fülekre talált, így nekiestek a megyeszékhelynek: megszállták a belvárost, fosztogattak, gyújtogattak. A Budapestről érkező felmentő seregnek sikerült őket kizavarni a városból. A kiüldözött embersereg Nagybajom felé vette az irányt, ahol valaki kiadta a jelszót: Üssük a zsidókat! Ők az okai a nagy drágaságnak! Szédült fosztogatás kezdődött a faluban. Kirabolták a Mautner-féle boltot, alkonyatkor feldúlták Armuth Sándor boltját, este pedig Broth Sámuelnél törtek-zúztak és fosztogattak.

1920 őszén vezették be a Nagyatádi-féle földreformot, amelynek eredményeképp Nagybajomban 451 igénylő kapott földet és 168 család jutott házhelyhez. A földosztás által teljesen felborultak a birtokviszonyok, megváltoztak a társadalmi rétegek közti határok.
Az iparban dolgozók száma a századfordulóhoz képest nagyjából 25%-kal emelkedett. Az iparosok közül a legtöbb cipész, csizmadia, szabó, kőműves, asztalos, ács, mészáros, borbély, kovács, géplakatos, bognár vagy szíjgyártó szakmában dolgozott. Mellettük órás, fényképész, kelmefestő, mézeskalácsos, bádogos, kéményseprő, pék, kádár, kefekötő és kötélgyártó is élt a faluban.

1925-ben már alig érte el a Nagybajomban élő izraeliták száma a 125-öt. Négy évvel később, 1929-ben már csak 110 tagja van a hitközségnek, amelyet 40 család alkotott. A hitközség elnöki posztját Bőhm Ernő töltötte be, Varga Samu volt az alelnök, Friedmann Géza a pénztárnoki, Rosenberg Izidor a szent egyleti pénztárnoki, Zala Mór pedig a jegyzői teendőket látta el. Rabbija évek óta nincs a közösségnek. A kántor Ehrenkreis Simon volt. Adót mindössze 34-en fizettek. Foglalkozás szerint egy szintén 1929-es összeírás alapján 2 nagykereskedő, 3 gazdálkodó, 1 katona, 10 kereskedő, 1 ügyvéd, 1 köztisztviselő, 4 munkás, 5 nagyiparos, 3 orvos, 6 iparos, 2 magánzó, 1 egyéb foglalkozású izraelita élt a nagyközségben.

Nagybajom kereskedelmi életére a gazdasági válság és a rossz vasúti közlekedés is rányomta a bélyegét. A kereskedők száma a századfordulóhoz képest szinte stagnált.
A korábbi nagyobb kereskedők közül két zsidó tulajdonú cég, Steiner Gyula vaskereskedő és Schüttler Sándor gabona- és terménykereskedő bonyolított le nagy forgalmat. A céget még Schüttler Jakab alapította 1885-ben, amelyet 1930-ban fia, Sándor igazgatott. Rajtuk kívül 1932-ben 13 fűszer- és vegyeskereskedő, 2-2 kocsmáros és vendéglős, 2-2 bor- és üvegkereskedő, 1-1 gép-, rádió-, divat- és rövidáru-kereskedő dolgozott a nagyközségben. Somogy vármegye és Kaposvár megyei város az 1932. évre szóló általános ismertetőjében 112 főben jelöli meg a nagybajomi izraeliták létszámát.

A zsidóság számának jelentős csökkenése is mutatja kereskedelmi élet pangását. A harmincas évek végén bevezetésre került zsidóellenes törvények is közreműködtek a helybeli izraeliták elköltözéséhez. Akik maradtak, azokkal a deportálások számoltak le, hiszen 1944 tavaszán a nagybajomi zsidókat is összegyűjtötték és a kaposvári gettóba szállították.

Az utolsó rész közlésére május 26-án kerül sor .

NAGYBAJOMfigyelő:
2014. május 1.

Nagybajom arculata az elmúlt tíz év során sokat változott. Városiasabbá vált. A városi arculat kialakításában az alapot azonban azok a polgári jellegű épületek adják, melyek jelentős részét a Fő utcában és a Kossuth Lajos utcában a zsidó lakosság építtetett. Ezek egy része megújulva adja a település mostani városi hangulatát is.
Nagybajom sokat veszített zsidó lakossága elvesztésével. Az Ő emléküket idézze a következő írás.
(Tudományos igényességgel „A nagybajomi zsidóság történeté”-t szakdolgozatában – Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola, Szombathely, 2009 – a kutasi Pap Mária dolgozta fel , aki jelenleg a kaposvári Noszlopy Gáspár Közgazdasági Szakközépiskola tanára.
A Nagybajom Figyelő olvasói számára ő foglalta össze három fejezetben a nagybajomi zsidóság történetét.)

 

A NAGYBAJOMI ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE

Írta: Pap Mária

Somogy vármegyében a 19. század közepén szinte minden településen éltek zsidók. Egyes helységek felemelkedésével demográfiai változások figyelhetők meg: a nagyobb kereskedelmi központokban egyre többen, míg a kisebb falvakban egyre kevesebben maradtak vagy telepedtek meg. A második világháború szörnyűségeit, a soát azonban kevesen élték túl mind a nagy létszámú centrumokban, mind a kisfalvakban.

1. A kezdetek

A Somogy megyei zsidóság történetét a 18. század kezdetéig homály fedi, az 1700-as évek elején készült összeírásokban is csak elvétve szerepel egy-egy somogyi izraelita. Ez azzal magyarázható, hogy bár Magyarország területére négy bevándorlási hullámban érkeztek „Mózes hívei”, somogyi zsidóságról csak a negyedik szakasszal kapcsolatban beszélhetünk, amely a török kiűzésével párhuzamosan, az ország újbóli benépesítésével kezdődött meg.
Nagymértékben hozzájárultak a kései megjelenésükhöz a gazdasági tényezők: Somogy megye távol esett azoktól a kiemelkedő kereskedelmi útvonalaktól, amelyek mentén a század elején megjelenő zsidóság letelepedett, ebből kifolyólag nem voltak olyan piaci központok, amelyek biztosíthatták volna a megélhetést és a vagyonszerzést.

A szomszédos területekről, elsősorban a Vas megyei Rohoncról érkező, különféle árucikkeket behozó és azokkal házaló zsidók 1725-től telepedtek meg Somogyban. Viszonylag nehezen szánták rá magukat arra, hogy székhelyüket más településre tegyék át. Rohonc a 19. század elejéig négy dunántúli vármegye, Vas, Zala, Somogy és Tolna zsidóközösségei központjának számított.

A letelepült somogyi zsidók rövidesen bekapcsolódtak a gazdasági életbe. Többnyire földesúri kocsmák, boltok, vendégfogadók, mészárszékek árendásai, azaz bérlői lettek, emellett kereskedtek és valamilyen iparűzésbe fogtak. Egy 1746-ban készült összeírás szerint már 38 somogyi községben említettek hospitesként zsidó családfőket, akiknek száma elérte a 60-at. Ekkoriban még többnyire elszórtan telepedtek meg: ketten-ketten laktak Babócsán, Berzencén, Endréden, Kéren, Kéthelyen, Kőröshegyen, Kötcsén, Lellén, Marcaliban, Mernyén, Nagybajomban, Szóládon, Tabon, Tapsonyban és Torvajon.
Ezen összeírás alapján elmondható, hogy a zsidóság betelepülése Nagybajomba a 18. század derekán kezdődött meg. Az első beköltözők Lébely Mihály és Jakub Mózes voltak.

1749-ben már 75 zsidó család lakott a vármegyében, közülük még mindig többen kötődtek Rohonchoz. Ebben az évben az ottani hitközség kimutatása alapján Somogy megyében 14 rohonci család kereste kenyerét, akik Csurgón, Nagybajomban, Marcaliban, Segesden, Babócsán, Igalon, Igal mellett, Büssün és Toponáron éltek, és volt még 3 zsidó, akik hol Somogyban, hol Zalában tevékenykedtek.
Az 1761-es adatok szerint 4 zsidó élt Nagybajomban.

Pár évvel később, 1767-ben már 516 somogyi adófizető zsidóról számolt be a vármegye Mária Terézia 1767. május 16-án kiadott, a türelmi adó megállapítására szolgáló rendelete. Az összeírás kilenc településen jelzett 2, két helységben, Marcaliban és Nagybajomban 3, és csak Szilben 4 családfőt, de valószínűleg ennél a számnál nagyobb volt a létszámuk.

A 18. század második felétől Somogyban is megfigyelhető a zsidóság lakóhely szempontjából bekövetkező elkülönülése az adott település társadalmától, mivel közösségeik elsősorban az árendás házak körül szerveződtek. Szépen kimutatható ez a jelenség Nagybajomban is, ugyanis az itteni, többnyire iparral és kereskedéssel foglalkozó zsidók a 18-19. század fordulóján a katolikus és a református templomot összekötő utcában, a mai Kossuth Lajos utcában kezdtek el tömörülni, amiről az utca századfordulón épült erősebb, magasabb, főként üzlethelyiségeknek kialakított, kirakatos házai is tanúskodnak.

A 18. század végére a demográfiai változásoknak köszönhetően szükségessé vált a somogyi zsidóság közösségformálásának részletesebb szabályozása. A megyei zsidóság vezetőinek feladata volt az adók beszedése és adminisztrálása, valamint gondoskodniuk kellett az özvegyekről és az árvákról.
A zsidók létszámának gyarapodásával megkezdődött a helyi közösségek kifejlődése is. A források alapján a 18. században még csak csíráiban bontakoztak ki Somogyban a zsidóság szervezett igazgatású közösségei. A 18. században még csak elvétve találkozunk a közösségek bíróival. A bajomi zsidók különálló közösségének alapítóit és első elöljáróit név szerint is ismerjük: Lang József, Braun Leó, Krausz Ábrahám és Steiner Ignác kereskedők.

A 18. század végére a somogyi zsidóságnak Szigetvár, Tab, Toponár, Marcali, Szil és Nagybajom volt a központja, vagyis a község már a hat legnagyobb zsidóközösség közé tartozott. Nagybajomban 1800-ban már 25 családfőt írtak össze, így összesen 62 zsidó lakosa volt a községnek.

Az 1815. évben hozzávetőlegesen 2639 zsidó élt a megyében, közülük 30 család, együttesen 148 személy Nagybajomban.

Az izraelita közösség gyors ütemű létszámnövekedésének köszönhetően már 1820 körül a bajomi zsidók és Széchenyi gróf adományából felépült a zsidó mester, a kántor háza telkén a falu zsinagógája. Minden valószínűség szerint az épület 1864-re leégett, mivel az izraelita hitközség elöljárói ebben az évben lépéseket tettek a templom „felépítésére”. 1878-ban sikerült újjáépíteniük az imaházat, de mikvével szinte biztosan nem rendelkezett a bajomi zsidóság.

A 19. század elejétől a zsidó közösség élén az öregbíró állt, akit munkájában a zsidó kisbíró segített. Az öregbírói tisztséget 1846-ban Menczer Jakab, a kisbíróit pedig Lang József töltötte be.
A somogyi zsidóság tisztviselőit azért is nehéz megnevezni, mert a vármegyei hivatalnokok nem tudták egyértelműen meghatározni őket és nem egy esetben a világi közigazgatás fogalmait alkalmazták a zsidó tisztségekre.

A 19. századtól Somogyban zsidó anyakönyvi kerületek működtek Kaposvár, Marcali, Nagyatád, Szigetvár, Lengyeltóti, Csurgó, Tab, Ádánd, Szil és Nagybajom székhellyel, ahol a megbízott anyakönyvvezetőknek is végre kellett hajtaniuk az anyakönyvek vezetésére vonatkozó előírásokat. 1850 körül ideiglenesen rabbi is működött a településen.

A bajomi zsidóság létszáma 1828-ra elérte az összlakosság 6%-át (3080 lakó közül 193 fő), és néhány évtizeden keresztül az össznépesség növekedésével együtt haladva ezen a szinten tudott maradni.

Az 1841. évi eredmények szerint a zsidó népesség 33%-a öt településen lakott: Tabon, Szigetváron, Szilben, Nagybajomban és Toponáron.

1844-re a megyében élő 5580 zsidó közül 49 családfő nevét ismerjük és összesen 219 zsidó személyt írtak össze a 3183 lakosú Nagybajomban.

1851-ben háromszázat meghaladó népességet jegyeztek fel Szigetváron (385) és Kaposváron (379), Nagybajomban 291, Nagyatádon pedig 231 zsidóról számolnak be az összeírások. Nagybajomban, ha a zsidók arányát vizsgáljuk, az összlakosság 10,1%-át alkották a zsidók.

A nagybajomi zsidóság 1856-ig a kaposvári izraelita hitközséghez tartozott, addig a megyeszékhelyen történt az anyakönyvezés is. Nem egyszer hanyagul vezették ezeket az okiratokat, Nagybajom esetében viszont a különválás után Schlesinger Ignácnak, a zsidó iskola tanítójának és megbízott anyakönyvvezetőnek köszönhetően a máig fennmaradt anyakönyvek pontosak és hiánytalanok. Nagybajom anyakönyvi területéhez tartozott Bodrog, Csombárd, Kisasszond, Kiskorpád, Mezőcsokonya, Somogysárd, Újvárfalva és Vrácsik.

Az 1858-as adatokat vizsgálva megállapítható, hogy bár az 1851-es népszámlálási adatokhoz képest emelkedést mutat a nagybajomi zsidóság lélekszáma, a hét évvel korábbi feljegyzésekhez viszonyítva visszaesett a zsidóság aránya, mindössze 8,4%-ról beszélhetünk, vagyis a mezőváros kiszorult az első tíz helyről. A változásoknak több oka is volt: a belső migráció kiszámíthatatlan folyamata, a természetes szaporodás, az egyes települések gazdasági szerepének átalakulása, az infrastruktúra.

Folytatás következik

2. A nagybajomi zsidóság fénykora